- Hétszázötven oldalon nagyobb részt levelekbe és kisebb részt szépirodalmi írásokba öltöztetve írta meg az NDK végnapjait, a berlini fal leomlását és az 1990-es év első félévének történetét. Thomas Brussig mellett - aki inkább vígjátékszerű jelenetekkel dolgozott -, a német kortárs irodalomban szinte egyedülállóként írta le ezt az időszakot.
- Tény, hogy számos írás született az NDK-ról, de a fal leomlása nemigen volt regénytéma.
- Mi lehet ennek az oka?
- Számomra is érthetetlen, mert az a néhány hónap kivétel nélkül mindenkit érintett. Furcsa mód többször kerülök abba a hálátlan helyzetbe, hogy mintegy igazolást kell keresnem arra, miért is írok a fal leomlásáról. Főként Nyugaton tűnik úgy, mintha ez egy nagyon régen elmúlt múlt lenne, és 1968 gyakran közelebbinek hat, mint 1989. Pedig éppen 1989 az a határ, amikor ez a hatalmas rendszerváltás végbement. Ugyanakkor számomra kevésbé izgalmas a Kelet eltűnése, mint a Nyugat megváltozása, az összehasonlítások kérdése, hiszen az NDK egyik legnagyobb hátránya éppen az volt, hogy nem adott alkalmat összehasonlításokra. Most viszont megtehetjük, mégpedig olyan ismérvek alapján, amelyekre eddig nem is gondoltunk. Ezt igyekszem érzékeltetni regényemben is, amelyre - különösen Nyugaton, végzetszerűen - ráragasztották a "Wenderoman" (rendszerváltásregény) címkéjét, holott szerintem a könyvre sokkal inkább illik a fejlődésregény, művészregény vagy éppen a nevelődési regény megnevezés. Bár csak később tudatosult bennem, de ez a bizonyos hat hónap azért volt fontos, mert ez volt az átmenet igazi időszaka az NDK-ban, amely a keleti blokk többi országához képest jóval később köszöntött be, hiszen az NDK mindig is Moszkva mintaszerű tanítványa volt. Az NDK alapításának 40. évfordulója (1989. október 7.) és az újraegyesítés közt eltelt egy évnek tehát igen fontos szakasza volt az 1990-es év első fele, amikor valamiféle lebegő állapotban éltünk.
- Hogy az átmenet évei a különböző volt kommunista országokban más és más módon alakultak, és ennek megfelelően eltérő feldolgozást nyertek, jól mutatja, hogy könyvei viszonylag nagy fáziskéséssel jutnak el Magyarországra.
- Magyarországon, úgy tűnik, ez a folyamat lassabban érik be, de nemcsak lassabban, hanem önállóbban is. Az is lehet, hogy termékenyebb ez a lassúság. Az NDK-t mindig vállon veregették, hogy gyorsan és ügyesen vitte végbe a fordulatot, de a gazdasági csoda elmaradt, és ez volt a csalódás oka is. Gyakran volt az az érzésem, hogy inkább hátulról lökdösnek minket előre ahelyett, hogy igazán tanultunk volna a Nyugattól. Nagyon szimptomatikusak voltak az 1990-es választási eredmények, amelyek a regényemben is fontos szerepet játszanak, s amelyek azt mutatták, hogy az ember ismét megszabadul a felelősségvállalástól. Ez egyfelől nagyon szomorú, másrészt felszabadító is volt.
- Enrico Türmer, regényének e roppant ambivalens főhőse, éppen ezt a kettősséget, a felelősség vállalásának és a tudatos forradalmárnak, illetve a gyenge, be- és kiszámíthatatlan opportunista értelmiséginek és az öntetszelgő írónak a képét adja vissza. Miért választott egy ilyen, már-már ellenszenves alakot főhősként, miért utasította el a hősiesség fogalmát?
- Remélem, azért a hősiesség a regény többi alakjában otthonra lelt. Ami viszont Türmert illeti, aki nérói hasonlattal élve mindent egy lapra tesz fel, vagyis egoista módon semmi más nem érdekli, csak az, hogy író legyen, általa azt próbáltam érzékeltetni, hogy 1989-cel a szavak jelentése is átminősült. Az ambivalencia tehát igenis nagyon fontos volt, és éppen a levélregény formája biztosította ezt a pozíciót számomra mint író számára - mert nem akartam igazságot tenni.
- Ez esetben nem áll fenn annak a veszélye, hogy az ideológiakritika ellehetetlenül?
- Nem, semmiképpen sem. Inkább arról van szó, hogy a főhős és a három címzett más és más modellben értelmezhető, más és más vetületeit villantja fel a kritikának úgy, hogy közben minduntalan ott van a személyes tapasztalat, a saját világnézet, az önnön sors, érdek, vágy. A regény tehát mindenképpen az ideológiák bírálataként is működik, de reményeim szerint inkább ahhoz járul hozzá, hogy önmagunkkal vessünk számot, és ne maradjunk egyedül a tapasztalatainkkal.
- Mennyiben tükrözi ezt Enrico Türmer nevelődése?
- Az irodalmi parvenüből néma ember lesz: a függelékben közölt művein keresztül próbáltam azt éreztetni, hogy íróként miként volt megélhető az NDK.
- Mi lehet az oka annak, hogy a regényben közölt "eredeti" szépirodalmi művek kapcsán csak mellékesen nyilatkozott a kritika?
- El is szomorított ez a süketség. Magam sem értem egészen, mert még azok, akik az egekig dicsérték a kötetet, sem tértek ki az utolsó száz oldalra, pedig úgy vélem, hogy talán éppen ezekben a szövegekben rejlik a könyv modernsége. Hiszen a függelék sugallja legerősebben azt a stratégiámat, amelyre az előbb a viszonylagossá tétellel utaltam, mind stilisztikai, mind pedig tartalmi szempontból. A Szimpla sztorikban is rövid összefoglalókat írtam a fejezetek elé azzal a céllal, hogy megakadályozzam az olvasói beleélést. A közelség és a távolság, a heterogenitás megőrzése mindenképpen tudatos volt.
- Milyen szerepet szánt a lábjegyzeteknek?
- A közreadó egyszerre valamifajta korrigáló és kiegészítő hang, akinek ugyanakkor hamar meg kell találnia a helyét ambíciói és a levélíróval való kapcsolata szempontjából. Egyre fontosabbnak tűnt számomra ez a figura, úgyhogy a regény fordításai során, a fordítókkal együttműködve ki is egészítettem ezeket a jegyzeteket, illetve újabbakat írtam. A szépirodalmi szövegeket közreadó részben viszont éppen azért mondtam le ezekről, mert szépirodalomként magukban kell megállniuk.
