A lírai életmű kínálkozó tematikus és megformálásbeli példái közül csupán A kavics helye (1992) verseskötetre hivatkozunk, melynek címe motivikus összecsengést is sejtet. Ebben A kisded megfigyeléseiből végig szótagolásszerűen íródott ("a' kav-ic-sról / let-ap-int-om / a' rár-ov-átk-ált ti-tkot"), az Anamnézis a hangzóismétlés és a megszaggató három pont asszociációs poétikáját aknázza ki ("lélegze... tem eeelállja szívem horzsolja kkkályha / ééédesanyámért iiindulok a bbbálba"). Másutt szeretett példa-poétája, József Attila lelki aritmiáját világítja át a hiátusosság részben rokon sugaraival.
Az Írottkő könyvcím első rápillantásra helyjelölő, hiszen szinte mindenki tudja: a Dunántúl legmagasabb, a Kőszegi-hegységben (a magyar-osztrák határon) található csúcsát nevezik Írott-kőnek. De írott kő szabta ki régen a határrészeket is. Nyilvánvaló: egy kisgyermek életében határkő, ha észak-magyarországi otthonából, Tolcsváról a messzi Kőszegre kerül, bentlakásos gyógypedagógiai intézménybe, ahol beszédhibáját igyekeznek kiküszöbölni. "A kavics helye" szószerkezettel összefüggésben a kő/kavics az ókori szónok, bölcselő Démoszthenész akaraterejét idézi meg. Úgy tartották róla, hogy dadogását a nyelve alá tett kaviccsal, állandó hangos beszédedzéssel gyógyította, s gyenge tüdejét hegymászással igyekezett erősíteni. S ha a kő szó előtt az írott áll jelzőként, az eddigiek alapján beszéd és írás erényeiben és fogyatékosságaiban is egymást mintázza.
Ez a tény- és jelentéssor líraiságot lop a tipikus nevelődési regényként, jellegzetes iskolaregényként is forgatható Írottkőbe. Az egyszerre patetikus és ironikus műfaji meghatározás - Emlékkönyv - fokozza a komplex epikolírai képzetet (magába az íróba nyilván az emlékezés historikussá patinásodott méltóságát és az érzelgősség elkerülésének parancsát vésve). A legfontosabb ihlető-indító mozzanat azonban az a tény, hogy Sajó László iskoláját abban az épületben működtették (az ezerkilencszázhatvanas évek közepén), amelybe - az egykori katonai alreálba - Ottlik Géza is járt (1923 és 1926 között). Ez tehát végül is a legjelentékenyebb magyar regények egyikének, az Iskola a határonnak az objektuma.
A L'Harmattan kiadványa a valóság évtizedekkel később újraélt-megírt tényeit azzal az ötlettel fogja keretbe, hogy a regényben szereplő kisfiú (az író alakmása) Ottlik művét olvassa, és összefüggéseket keres az Iskola... dresszúravilágát és a saját Kádár-kori mindennapjait egymásra vetítve. Valóban az írói terv munkál, s nem egyszerűen az emlékezés, hiszen Sajó László csak érettebb fejjel döbbent rá átmeneti tanintézményének literáris specifikumára. Talán a konstruálás tényéből is ered, hogy az emlékkönyvet író kisfiú (aki - egy nap eltéréssel - Sajó születési dátumát tudhatja magáénak: 1966. március 5-én tízéves) némiképp tudálékosan, felnőtteskedő mondatokkal kommentálja a túl sűrű idézetekkel tűzdelt Ottlik-olvasás élményeit. De a regénynek ez a vonulata sem sikerületlen, sőt, az Ottlik-utóélet nagyszámú irodalmi adaléka között tisztes hely illeti meg.
Ennél jelentékenyebb írói tett azonban az írásképbe rejtett fejlődésrajz. Annak érzékeltetése, hogy a gyermeket nem hiába küldték szülei oly távolra, s a gyermek nem hiába küzdött gyengéjével. Az általában megfelelő központozás nélkül ömlő szöveg nem helyesírási, hanem artikulációs állapotokról tudósít. A számítógépes szövegformálás eredményeként váltogatott betűtípusok elkülönítik egymástól az emlékezés azon beszéd- és írásrétegeit, kulisszáit, amelyek között az ifjú főhős nevelődik. A beszédjavítási munkafüzet példamondatai ugyanúgy rávallanak a korszakra (a forradalom tizedik évfordulója táján járunk), mint az NDK-ba irányuló jutalomút élménykörhintás stilisztikája. Az utazás, a világra való kinyílás, a korai serdülés, az érzelmi bontakozás, a nemi érés mind beszéd- és írásaktusokon keresztül képződik meg. Azaz nem az elmesélés eseményszerűségében, inkább az előadás nyelvi módozataiban. S bár Sajó László jól összefogott, működésében többszintű regényének más összetevői is elismerést érdemelnek, ez a nyelvi formáltság a legemlékezetesebb benne. Nem lepődünk meg tehát, hogy hősünk egy gyermekirodalmi pályázat nyerteseként látogathat (Kelet-)Berlinbe, megnyugvással fogadjuk, hogy visszakerül megszokott iskolájába, ahol (s ebben már kevesebb lehet a megnyugvásunk, azonban az emlékezet és történelmi hitel nem ismer kibúvót) majdnem ép beszédű-írású csemeteként akkor illeszkedhet be az intézmény - a tanulók, a tanárok, a felnőttek, a társadalom - közösségébe, ha ostoba kérdésre szolgálatkészen ostobácska választ ad.
Ahogy a rend megkívánja: teljes mondatban.
