Írva vigadás - HÁY JÁNOS

- Az írásaidban ott a vágyakozás, de az emberi viszonyokról szóló történeteid arra jutnak, hogy nincs remény. Olvastam valahol nemrég, hogy az emberben születésétől fogva van egy bizonyos allélpár, amelynek hosszától függ ? nagyon leegyszerűsítve ? a boldogságra, elégedettségre való készség.

 

- Talán genetikai dolog, hogy miképpen rezonál az ember az örömre, talán ez benne van születéskor az alapcsomagban, de lehet, hogy a nevelés vagy a sorsunk alakulása alakítja ki bennünk az örömre való fogékonyságot, vagy mindez együtt. Van, akit a hétköznapok apró eseményei, hogy rámosolyog a gyereke vagy finomat főzött, kedvvel tudnak megtölteni, van, akinek a világ hét csodáját mutatod, mégis fapofa marad. Néha arra gondolok, főleg mikor elönt a keserűség, hogy születésem előtt sok jó adottságot pakolt belém a teremtő, de amikor az örömre való készséghez ért, megunta az osztogatást. Minden nem jár, mondta és arrébblökött. Emiatt aztán erősen rezonálok az életem kudarcszagú eseményeire, a változást nagyon sokszor vesztésként élem meg, nem kevésszer elbukásként. Élni amúgy sosem volt könnyű. Kordivat a lazaság meg a felszínesség. Életmódprogramok tucatjai ajánlják, hogy miképpen tudsz üres és súlytalan életet élni. Holott a lét súlyait senki nem lökheti le magáról, s igazán boldog csak az tud lenni, aki megőrizte a boldogtalanságra való készségét is.

 

 

- Írni anélkül nem lehet, hogy az ember ne gondolkodna magán. Ez nem egy nárcisztikus ügy vagy az egó tobzódása, ez afféle munkaköri kötelezettség. Meg kell ismerni azt a szerkezetet, ami közvetíti a világot. Ahogyan az asztalos is ismeri a fák természetét, tudja, hogy milyen szerszámhoz kell nyúlnia, ha talál egy görcsöt a deszkában, úgy az írónak is a lehetőségei szerint kell a legmélyebbre jutnia a belső szerkezetében. Méghozzá tárgyszerűen és nem belesüppedve például az önsajnálatba. Pontosan tudni kell, hogy mi fáj, de mindettől nem érzékenyülhetünk el. Nyilván a legtöbb traumát a gyerekkorunktól cipeljük magunkkal. Én például, mint a nép gyermeke, a pszichológia előtti világba születtem bele. Erről persze a szüleim nem tehettek, feléjük csak Mátyás király járt álruhába, Freud vagy Jung messze elkerülte a magyar vidéket. A parasztoknak volt egy egészen egyszerű viszonyulása az élethez. Nem sokat kérdeztek, csinálták a dolgukat, ahogyan ezt tették már sok száz év óta. Hasznos közösség volt persze, védte azokat, akik elfogadták a szabályokat és kivetette azokat, akik ellentmondtak a megszokott rendnek. Sajnos azok az érzelmi gesztusok, amelyeket én vágytam, idegenek voltak ettől a közegtől. Nem tudtak látványosan szeretni, s ezt a visszafogottságot én szeretethiányként éltem meg, s gyanítom, ez a szeretetdeficit azóta is meghatározó eleme az életemnek. Persze az mindig változik, hogy az ember mit vizsgál magában: én és az anyám; én és a közösség, én és a tanárok, én és a szerelem ? hol ezt, hol azt látjuk meghatározónak, holott persze a sok-sok viszonyulás együtt rajzolja ki a sorsunkat a világban. Számomra például fontos alapélmény, hogy láttam egy kompakt világot, a falut, aztán láttam azt a világot széthullani is. Széthullott bennem, hisz én felfeszítettem a keretrendszerét és széthullott a valóságban is, s ahogy látom, nem épült a valahai középkorból eredő szerkezet helyére egy modern polgári közösség. Talán ebből fakad, hogy törekszem a biztonságra, ugyanakkor a legkisebb életroppanást is hajlamos vagyok pusztulásként megélni. Amúgy feltehetőleg mindenki átél hasonló traumát, hisz maga a felnövekvés örökös leszámolás azzal a biztonsági állapottal, amit a védett családi közegben megél az ember.

 

 

- Az alkotási folyamat azzal indul, hogy problematizálod a létet. Ez annyira amúgy nem nehéz, hisz a lét lényegét tekintve problematikus, mondjuk azért, mert véges egy olyan világban, ahol gigantikus méretek veszik körül. A haláltudat az nem egy perspektíva, bár az emberi gondolkodás nem győz menekülési útvonalakat gyártani: a fejlődés mákonya, a családban való hit, hogy jön valahonnan és a gyerekeink révén tart valami felé; vagy a teleologikus hagyományok, hogy valami, vagy valaki el fog jönni, holott valószínű, hogy semmi és senki nem fog eljönni. Jó lenne a mát megélni, azt érezni, hogy van feladatunk a világban, amit meg kell csinálnunk, s közben átélni, hogy vagyunk, nem pedig a jövőbe vetni gőzös tekintetünket vagy a múltba révedni.

 

- Azt mondja az orvos barátom, hogy a művészek menekülnek a valóságtól, mert az csak játék.

 

- Persze engem is lenyűgöznek azok a szakmák, amelyeknek egyértelmű a feladata a világban, ilyen a gyógyítás, vagy a tanítás, de épp ilyen a földművelés is. A modern európai gondolkodás alapja a kételkedés, mégis nagyon jó, hogy nem minden vonható kétségbe. De annak ellenére, hogy a művészet problematizálja az emberi létet, nem művilág, bár minden irodalmi mű világa teremtett valóság. Ám ennek a teremtett világnak az élettel a lehető legelevenebb viszonya van. Hogy ezt az elevenséget megélhessük, persze el kell fogadni a mű játékszabályait, akár a legelemibb szinten, például, hogy mikor játszódik és hol. Ami különlegessége egy műalkotásnak a valóságszemlélettel szemben, hogy a mű egész világot tud megmutatni, a valóság rész-szemléletével szemben. Egy mű máskülönben akkor érvényes, ha elevenen bele tud szólni az aktuális belső élettörténetedbe. Nyilván a ?műtárgypiacon? több a mesteri módon megformált pszeudomű, ami szimulálni tudja a műélményt, de nem juttat el katartikus élményhez, hisz nem vonja kétségbe alapvetően a léted kereteit. Én ezeket nem fogyasztom, de nem vagyok ellensége például a középfajsúlyú regényeknek. Hiszen ezek egy fontos feladatot elvégeznek: fenntartják az olvasás vagy tágabb értelemben a műbefogadás tradícióját. Az igazi mű azonban mélyen belédmar, a belső alapvetéseidre kérdez rá, s nem retten meg attól, hogy megroppantsa az élettel szemben kidolgozott védelmi rendszeredet: s ez azért nem tánczene, s pláne nem játék.

 

 

- Lehet, hogy az olvasó ennek nem örül, de az író, amikor ír, nem rá gondol. A mű, s ekként az író sem az olvasóval van diskurzusban, hanem, nagyképűen úgy mondanám, a mindenséggel, de minimum azzal a világgal, amit ábrázolni akar. A műalkotást imitáló terméket előállítók persze ki tudják keverni, mire vevő az olvasó, de ez ugyanúgy ipari vagy kereskedelmi kérdés, mint bármely más termék esetében. Ez esetben az eladhatóság a fontos, a műalkotás esetében pedig a világ hiteles megragadása. Hozzá kell tennem, hogy ez utóbbi nem zárja ki a kereskedelmi sikerességet, de nem is biztosítja. Írás közben az alkotónak hinnie kell ? hangozzék ez önteltségnek akár ?, hogy az általa leírt szavak és mondatok evidensen és autentikusan jelenítik meg a világot.

 

 

- Persze, mert amikor ott van felnyitva a beteg, vagy ott az üres papír, a bizonyosság csak belőlünk fakadhat, az kívülről nem jön. De van egy alapvető különbség, hogy a műalkotások létrehozásában nem feltétlenül segít a praxis. Hiába sikerül százszor a mutatvány, a százegyedik sikerére nincs biztosítékunk. Sőt, bizonyos szempontból, minden műnél elölről kezdi az ember.

 

 

- Aki magára talál, nem feltétlenül magányos. Nekem mondjuk egyre több szükségem van arra, hogy egyedül legyek, de ennek nincs semmiféle heroikus oka, azt hiszem csak lassabban gondolkodok, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, s jobban zavarnak a külső körülmények.

 

 

- A lét problematizálása nem művésszé, hanem gondolkodó emberré tesz. Nem tudom, mitől lesz valakiből alkotó. Persze csomó dolgot fel lehet sorolni, de a receptet még senki nem tudta megírni. Olyan, mint azok a különleges ételek, amelyeknek minden összetevőjét ismered, de valamit, talán épp a legjelentéktelenebbnek látszó fűszert, nem ismered, holott az adja meg azt a sajátosságot, amitől teljesen más minőséggé válik. Az például majdnem minden általam jobban ismert írónak alapélménye, hogy kirekesztődik a közösségből, hogy a többiek fociznak, de ő a partvonalon kívül áll, és azon gondolkodik, hogyan lehetne a csapatba bekerülni, lehetőleg úgy, hogy mindjárt csatár legyen és ne tartalékjátékos. Persze ezt is átéli sok ezer ember, aki mégis normális polgári pályára megy, ahogyan rengetegen tudnak jól rajzolni, jól írni, meg zenélni, meg kreatívak és mégsem kerülnek művészi pályára. Sőt, azok, akiket a szülők odaerőltetnek, mert sok-sok jó képességük van, legtöbbször csak középszerű mesteremberek lesznek.

 

- Ez egy közösségbe való bekerülés sajátos módja, tehát. Nemrég általánosabban is foglalkoztál ehhez hasonló a dologgal: jelenlegi társadalmi viszonyokról beszéltél az Élet és Irodalomban Az asszimiláns címen megjelent esszédben, amely szenvedélyes reakciót váltott ki.

 

- Akkor jöttem haza Indiából azzal az élménnyel, hogy lehet máshogy viszonyulni a társadalomhoz, mint ahogyan a magyar elit teszi. Annak ellenére, hogy íróként valaki nem azzal foglalkozik, hogy milyen állapotban van a körülötte lévő társadalom, közéleti szereplőként bizonyos alapnormák mellett ki kell állnia. Számomra egy ilyen norma a társadalmi mobilitás és esélyegyenlőség biztosítása. Ennek az esszének egyik fontos felvetése az volt, hogy a magyar társadalomban elakadt a különböző rétegek közötti átjárás, s többek közt ezért alakulhatott ki olyan politikai és közéleti elit, amelyik gyakorlatilag nem tud arról, mi történik ötmillió honfitársával: információja sincsen, emléke sincsen, mert abból a rétegből tizenöt éve nem jön senki. Horthy iskolarendszerére szokták mondani, hogy zsákutcás, a mostanira mondhatnánk, hogy utca sincsen, itt blokkok ? rezervátumok vannak, amelyek közt még kommunikáció sincs. A vidék és a város nyomorultjait legfeljebb akkor szólítják meg, ha hitelre laptévét akarnak a nyakukba sózni, vagy ha szavazatot várnak tőlük. A vidékről fővárosba való asszimilációt egyébként csak mintának szántam, hiszen ezt jól ismerem, de lényegét tekintve minden asszimilációnak ezek a traumái és ezek az előnyei. Energiát ad, hogy lentről jössz, ugyanakkor az új közegben való gyökértelenséged rengeteg pluszt követel tőled. Számomra a legfontosabb ebben a folyamatban, hogy úgy kerülj át a korábbi életközegedből az újba, hogy képes legyél megőrizni a múltadat, hogy ne tagadd el és ne is gyárts belőle legendát, hogy képes legyél ezt a múltat, azt, aki voltál és aki vagy, az új környezeted számára értelmesen és természetesen megfogalmazni.