Fekete fenékre nyomott fehér tenyér

Isabel Muñoz az emberi mélyebb rétegeit kutatja a fotóival. Valami ősiséget keres: azokat a gyökereket, amelyekkel a földhöz, a matériához kapcsolódunk. Rögzíti azokat a rítusokat és tradíciókat, amelyek elvarázstalanodott korunkban már alig fellelhetők, felvételei így az eltűnőben levő civilizációk mementóiként is felfoghatók. Összeköti az ősit a kortárssal, a távolit a közelivel, és felmutatja a világ érintetlen, rejtett zugaiban megbújó mágikust, rejtélyest, megnyitva a befogadó érzékeit, hogy megláthassa a hétköznapokban felfedezhető varázslatot.

Rendkívül szenzuális ez az anyag: a közeli képkivágások intimmé teszik, az ábrázolt testek érzékenyen oszcillálnak a plasztikusság és az ornamentikusság határán. A bőrfelületeken megjelenő felfestések, matériák és mintázatok ugyanis az alakok térbeliségét megőrizve az anyagszerűség és a tárgyiasság felé tolják el a képeket. 

Az Omo folyónál készült két felvételen férfitorzókat: frontálisan ábrázolt mellkast, valamint mezítelen feneket látunk. Az éles kontrasztok mindkét fotó esetében hangsúlyossá teszik a test domborulatait és íveit, ám a tradicionális testfestések, a fehér csíkok, pöttyök  és a kéznyomok tompítják ezt az erős plaszticitást, és a dekorativitás, a síkszerűség irányába billentik a befogadó érzékelését. Szintén ebből a szempontból izgalmas az Etiópia című kép, amelyen a csupasz háton futó íves mintázatok teljesen befedik a bőrfelületet, és így elrejtik a testszerűséget. Muñoz fotói ettől válnak rendkívül érzékivé: az anyag- és a testszerűség összemosása zsigerivé teszi a befogadást.

Muñoz képei a végesség és a végtelenség közötti kapcsolatra is folyton emlékeztetnek. Arra, hogy az individuum Földön való jelenléte pillanatnyi, míg az ősi törvények, a világban rejlő mágikusság örökkévaló. És míg az eddig tárgyalt fotók monolitikusak, stabil totemoszlopoknak vagy kőzeteknek tűnnek, a következő terem képeinek ereje a pillanatnyiságban rejlik. A flamencotáncos ugrásának kimerevített momentuma épp annyira efemer, mint a saolinszerzetes előredőlő póza vagy az összekapcsolódás előtti másodperc, amit a Gumiemberek című felvételen láthatunk. És ha már efemerség: a sötétből előbukkanó akácvirág kibomló szirmai éppannyira törékenyek és sebezhetők (vulnerability), mint maga az emberi lét.

A titok, a misztérium is erősen megjelenik ezeken a képeken, talán legerőteljesebben a felső szinten látható kongói nő portréjában, amit az elrejtőzés-megmutatkozás dialektikája tesz lenyűgözővé. A női arcot levelek borítják be szinte teljesen, ám az ajkak és a kéz szabadon vannak, ettől a növényi részek hajkoronaként is értelmezhetők, a portré pedig titokzatossággal és érzékiséggel telik meg. 

A kiállítás bravúrosan párosítja egymás mellé a képeket, például azon a ponton, ahol a női portré mellett növényi ornamentika szerepel, Nagyon szép a kiállításnak az a pillanata is, amikor egymás mellett látjuk az egybefonódó fekete tenyerekről készült felvételt azzal, amelyen hullámzó drapéria közül tűnik fel egy gyermek és egy felnőtt keze, amelyek mintha éppen az összekapaszkodás előtti pillanatban lennének. 

Isabel Muñoz fotói azokat azokat a dolgokat örökítik meg, amelyek nem láthatók – mint ő mondja: a rejtett dolgok erejét. A spiritualitásban rejlő energiákat, a pillanatban megbújó varázst, a hétköznapok banalitása mögött meghúzódó transzcendenst. E képeket nézve megérezzük a természetben rejlő ősi erőt. Muñoz ember és az őt körülvevő környezet párhuzamosságait és például azt is megmutatja, hogy a fák képesek táncolni, az emberek pedig természetivé lényegülni. Hogy mindkét oldalon van valami örökkévaló, puszta létezésük mégis csak az idő dimenziójában értelmezhető, az életükbe a halál is bele van kódolva, a kibomlásban pedig már eleve ott leselkedik az elhervadás.

Az Omega című kiállítás attól is különleges, hogy most először itt láthatók azok a polaroidok, amelyek korábban sosem hagyták el az alkotó műtermét. Mint Anne Morin írja a kiállítás szövegében: „Ez a több ezer apró pillanatfelvétel, amelyek a műegyütteseket követik nyomon, és a képek elkészülését is felidézik. Megelőlegezik és megjósolják a képeket, lélegzet-visszafojtva várják létrejöttüket.” Az Omega ezáltal nemcsak Muñoz hangjához visz közelebb, hanem az alkotói módszerét is láttatja, és a képek születésének titkait is felfedi.

A kiállítás május 18-áig látogatható a Mai Manó Házban.