Két nő, egy fiatal szőke (Tale Dolven) és egy érettebb korú barna, maga a koreográfus (Anne Teresa De Keersmaeker) áll a színpadon egymás mellett, kislányosan szabott pasztell-színű ruhákban. A zene elindul, kivárnak kicsit, majd összenéznek - ahogyan a gyerekek szoktak, ha közösen kell verset mondaniuk - és belefognak az egyórás, eltáncolható, matematikai feladatmegoldásba. A vizsga négy tételes: Piano Phase, Come Out, Violin Phase, Clapping Music ? aki hibázik, az elbukik, magával rántva a másikat is.
A koreográfus nem érkezik felkészületlenül, minden egyes mozdulatot és pillanatot előre kiszámít, a variációk minden lehetséges verzióját figyelembe veszi és ezek összegéből hozza ki a végeredményt: a száraz, monoton, félelmetesen sok hibalehetőséggel elárasztott koreográfiai tanulmányt. Az egyes jelenetekben alig használ nyolc-tíz mozdulatnál többet, ám a sorrend-, tér- és szinkronvariációk által annak különös ritmikáját hozza létre. Valójában partitúrát ír, két szólamban.
A feladatok megoldásához nem elég a tánctudás és a kitűnő memória, a gyors fejszámolás, véletlenszámítás és geometriai ismeret is szükséges. Azon túl, hogy a táncosok elképesztő összpontosítással egyetlen pillanatra sem esnek ki a ritmusból az előadás teljes ideje alatt, kiváló összhangban dolgoznak, végig érzékenyen reflektálva egymásra a szinkron megtartása végett. Csodálatra méltó, hogy még a térben való haladásukra ? vagy éppen maradásukra ? is képesek mindemellett koncentrálni, és a pontosság e téren sem veszít erejéből. Az első tételben, a Piano Phase-ben Keersmaeker a forgásokra és a karlengetésekre helyezi a hangsúlyt. A két nő teste körül szinte folyamatosan repülő szoknya határozza meg a díszlettelen, kopár színpadképet, illetve a mögöttük megjelenő kettős árnyékuk. Képtelenség másra figyelni, annyira magával ragadó az imbolygás; a forgó dervisek alélt táncának egy kortárs áthallása, hipnotikus hatású élmény. Steve Reich zenéjét pontosan adja vissza a mozgásanyag: a komponista egyetlen zenei motívumot bont darabokra, majd ismétel számtalanszor ? ugyanezt teszi a koreográfus a mozdulatsorral. Csakúgy, mint a múlt század elején Marcel Duchamp is, aki a Lépcsőn lemenő akt című képében a mozdulatok fázisait ábrázolta. Talán belőle merít Keersmaeker is.
Koreográfiája a Piano Phase-ben még újszerűen érdekes, és ennek az ötletnek egy másik, nézhető variációja a Come Out is. Ekkor azonban már olyannyira megüli a színpadot a minimál elidegenítő ridegsége, hogy a tétel befejeztével jócskán próbára teszi a befogadói türelmet a következő két etap. A Come Outot katonai egyenruhára emlékeztető nadrág-ing kombinációban adják elő a táncosok, egy-egy belógatott "vallatófény" alatt. Támla nélküli széken folytatják Keersmaeker módszerének kidolgozását, annyi különbséggel, hogy a forgások helyét a kidolgozott kar- és kézfejmunka veszi át, némi hajlással és gyors gerincspirálokkal. A tananyag száraz, de logikus ? egyre kevésbé szerethető.
A Violin Phase a koreográfus szólóprodukciója. Koncentrikus kört táncol be sajátos rítustáncában, amiben éppen úgy működik a logika, mint a duettben. A tér bejárása és a mozdulatok meghatározott sorrendű ismétlése a szervező erő. Autista embereknél figyelhető meg hasonló magatartás: egy adott tér pontjait végigjárva, furcsa, repetitív mozdulatokat tesznek, amelyek az átlagember számára érthetetlenek, de inspirálóak lehetnek egy koreográfus számára.
A negyedik tételben, a Clapping Musicban a figyelem a lábhasználatra kerül át, a módszer változatlan ? csakúgy, mint a nadrág-blúzos jelmez is. Ekkor már rendkívül nyomasztó a szándékosan alul világított színpad és a monoton mozgásnyelv. Mégis vitathatatlanul hatással van a befogadóra, érzelmeket kelt. Nem katarzist, nem közönyt, leginkább izgatott, stresszes állapotot, ami még sokáig elkísér és talán évek múlva is emlékszünk majd rá. Miért is ne emlékeznénk? Az iskolai intők, a rossz jegyek és az igazságtalanságok sem tűnnek el nyomtalanul. A rosszat nehéz elfelejteni, mert könnyű vele hatni. Nem minden jó, ami hat - a Rosas feladta a leckét.
