fbpx

Ismét nemzetközi fókuszba kerülhet a tiszazugi méregkeverők története

Száz éve médiaszenzációvá vált az alföldi tanyavilágban közel két évtizeden át nyílt titokként zajló arzénmérgezéses gyilkosságsorozat, amelynek a becslések szerint mintegy háromszázan estek áldozatul. Akkoriban még a The New York Times is foglalkozott az esettel. Hope Reese, a Budapesten élő amerikai újságíró könyvet ír a gyilkos asszonyokról.

Mióta élsz Budapesten?

Amikor szabadúszó íróként kezdtem dolgozni, rájöttem, hogy bárhol élhetek a világon. Mindig romantikus elképzelésem volt Budapestről, ezért régóta szerettem volna megnézni. Négy éve jöttem ide először, és azonnal megszerettem. Később barátokat is szereztem, így hát maradtam.

Hogyan találkoztál a tiszazugi méregkeverő nők történetével?

Az egyik budapesti barátom mesélt egy történetet arról, hogy a nagymamája hogyan mérgezte meg a nagyapját, és arra biztatott, hogy nézzek utána a tiszazugi arzénes eseteknek. Elkezdtem mélyebbre ásni a történetben, és végül Nagyrévre is elmentem, ahol az egész elkezdődött. Az a tervem, hogy egy nem fikciós könyvet írok a nagyrévi angyalcsinálókról. Történeti hűségre törekszem. Nemcsak azért, mert újságíró vagyok, hanem mert ebben az esetben az igazság sokkal különösebb, mint bármilyen kitalált történet.

Hol kutatsz, milyen forrásokra támaszkodsz?

A történet alaposabb megismeréséhez többek között Bodó Béla Tiszazug és Mátay Mónika Méregkeverők című műveire támaszkodom. A folyamat sok levéltári kutatást is magában foglal: bírósági ügyek aktáit, rendőrségi dokumentumokat és leveleket nézek át. Egy CEU-s doktorandusztól sok támogatást kapok, aki a releváns anyagok felkutatásában és szükség esetén a fordításban is segít. Természetesen sok interjút is készítek az esetről, többnyire történészekkel és szociológusokkal.

A tiszazugi per vádlottainak egy csoportja az ideiglenes fogda udvarán
MNM Történeti Fényképtár/Munkácsi Márton felvétele

Találkoztál, beszéltél leszármazottakkal?

Nagyréven készítettem néhány interjút az ügyben érintett lakosokkal. Például találkoztam valakivel, aki még gyerek volt a gyilkosságok idején, és az egyik méregkeverő házában élt. A temetőt is meglátogattam. A leszármazottak többsége már elhagyta a falut. Az egyetlen, akivel volt alkalmam interjút készíteni, később visszakozott.

A kutatás és az interjúk során hogyan győzöd le a nyelvi nehézségeket?

Az első nagyrévi utamra egy magyar barátommal mentem – a nagymamáját látogattuk meg –, ő tolmácsolt az interjú során. A szolnoki levéltárba és könyvtárba egy másikkal mentem, aki abban segített, hogy feltehessem a kérdéseimet az ott dolgozóknak. A nyelvtudás hiányából fakadóan természetesen vannak nehézségeim, hiszen a források nagy része magyar nyelvű. Néha internetes fordításokra támaszkodom, máskor professzionális fordítói segítséget kérek. A Google-fordító révén viszonylag jól tudok kommunikálni ímélben.

Szerinted miért érdekes még mindig ez a száz évvel ezelőtti történet?

A nagyrévi angyalcsinálók története nagyon megdöbbentett, amikor először hallottam róla: több száz embert gyilkoltak meg közel két évtized alatt, mielőtt bevonták volna a rendőrséget. És ez nyílt titok volt! Emellett rendkívül szokatlannak találtam, hogy nők gyilkolnak meg férfiakat. A legtöbb statisztika ugyanis azt mutatja, hogy a párkapcsolati emberölések kilencven százalékát férfiak követik el. Az is érdekes volt számomra, hogy sok magyar, akivel beszéltem, még nem is hallott a történetről, pedig a 20. század legnagyobb mérgezési esetéről van szó. Ezt a száz évvel korábbi történetet időtlennek érzem. Olyasminek, aminek révén megkérdőjelezhetjük a korábbi feltételezéseinket.

A tiszazugi méregkeverők történetét többen feldolgozták: József Attila verset, Móricz Zsigmond novellát írt róla, Jessica Gregson skót írónő pedig félig fikciós könyvet közölt a történetről. A korábban már említett Mátay Mónika monográfiája öt éve jelent meg. Milyen újdonságot tudsz még elmondani az ügyről?

Igen, ezek a beszámolók mind nagyon fontosak. Mint már említettem, én nem kitalált sztorit akarok írni, hiszen az eset úgy hihetetlen, ahogy van. Úgy akarom a történetet elmesélni, hogy az olvasók valóban belelássanak ezeknek a nőknek az életébe. Riporterként évekig írtam genderkérdésekről, ezt a szempontot is szeretném behozni. Hogyan éltek? Milyen akadályokkal küzdöttek meg akkoriban? Mit tanít nekünk ez az eset a csoportpszichológiáról? Szerintem a tiszazugi méregkeverők történetének még sok olyan vetülete van, amit érdemes vizsgálni.

Ezzel a könyvterveddel jelentkeztél a Magyar Írórezidencia programba. Mivel foglalkoztál, hogyan haladtál a pécsi írórezidencián?

Novemberben két kellemes hetet töltöttem Pécsen, teljes nyugalomban. Kávézókban írtam, felfedeztem a várost, végre volt időm újra kapcsolatba lépni önmagammal. Tökéletes hely volt az inspirációhoz, a fókuszáláshoz és a megszakítás nélküli íráshoz. Az volt a célom, hogy a könyvtervem átdolgozott kivonatát megírjam és elküldjem az ügynökömnek, amit a Budapestre való visszatérésem előtt meg is tettem.

Úgy tudom, filmötleted is van a történettel kapcsolatban.

Nem nekem, hanem az ügynökömnek. Lehetséges, hogy felhasználják majd a könyvemet egy későbbi filmhez.

Milyen további terveid vannak?

Ez a projekt még a kezdeti szakaszban van. Mindenképpen folytatni szeretném. Közben persze az újságírói munkámmal is haladnom kell. Számos amerikai újságban publikálok a mesterséges intelligenciától a pszichológián át a hírességekkel készített interjúkig mindenféléről. Ez az elsődleges munkám itt, és csak mellette foglalkozom a tiszazugi méregkeverők történetével.

Fotók: Kultúra.hu/Bach Máté

A rovat további cikkei