fbpx

„Isten a hibával teremt” – Interjú Horváth Viktor íróval

Az idén hatvanéves, egyéni hangú pécsi Horváth Viktor az Írórezidencia program jóvoltából Nyíregyházán töltötte az októbert. Ennek ürügyén készülő munkáiról, irodalomoktatásról, a hazugság és a művészet kapcsolatáról, hétköznapjaink valóságáról kérdeztük.

42 éves korodban jelent meg az első regényed. Mivel magyarázod ezt a viszonylag késői pályakezdést?

Így alakult. Kicsik voltak a gyerekeim, nem volt mesterem, modellem, közegem, még iskoláim sem, folyton megbuktam; nem hittem el, hogy lehet írni. Ha valamit írtam, azt titkoltam. Ha később mégsem titkoltam, akkor visszaírtak a szerkesztők, hogy amit küldtem, az nem irodalom. Igazuk volt, ezért kapcsoltam, hogy nem az irodalom a fontos: bármit csinálhatok – az írás jó, mert egy cerka elég hozzá. De továbbra sem az irodalom az ambícióm – ha mégis azt csinálok, akkor a munkám véletlenül egybeesik az irodalom kritériumaival.

Írsz verset, regényeket, fordítasz, gimnáziumban és egyetemen is tanítottál. Ezek közül melyik a legfontosabb számodra?

A tanítás és a teremtés összedolgozik. A főállás és a gyerekek mellett csak rövid dolgokra volt esély, regényre nem, viszont vendégtanárként az órára készülés vagy akár beszéd közben megoldásokat, utakat találok, az alkotás pedig visszaforog a tanításba. Így született A vers ellenforradalma.

A fenti műfajok ugyanannak a dolognak a nézetei: mint amikor egy csiszolt briliáns más és más oldalán keresztül nézzük a világot – eltér a látvány, de a kristály ugyanaz. Külön műnemek nem léteznek, csak a kultúránk játszik a szavakkal – persze a játékot is szeretjük.

Milyennek látod az irodalomoktatás helyzetét manapság?

Úgy járunk jól, ha megszüntetjük. A jelenlegi gyakorlat védőoltás irodalom ellen. Vagy alkotáselvű és örömelvű tanulásra váltunk, vagy lehúzhatjuk a rolót.

Szerinted kész műfordítás nem létezik. Lehet a végtelenségig jobb és még jobb egy fordítás?

Nem jobb, hanem érvényesebb lehet. Vannak erősen rögzült változatok (Devecseri Homérosza, Babits Dantéja), ezekről hosszú időn át mondták, hogy felülmúlhatatlanok, és ez igaz is, de csak a maguk korában. A nyelv és a kultúra exponenciálisan gyorsulva változik, és ez a változás a zseniális munkák alól is kihúzza a szőnyeget, ezért újrafordítjuk őket – a régi nagy művek addig élnek, amíg emberek vagyunk, és addig vagyunk emberek, amíg élnek. Tehát fordítunk.

Török tükör című történelmi regényedért, amit tíz nyelvre fordítottak le, megkaptad az Európai Unió irodalmi díját. Hogyan keletkezett ez a műved, és miért fordultál a középkor felé?

Talán ez jellemhiba. Kellemes menekülés a jelen valóságától. Narkó. Ne csak saját magunknak legyen menekülés, hanem a közönségnek is. Ha ráadásul a régmúlt ábrándján keresztül is átszűrődik a jelen valóságunk, szembesít önmagunkkal és a társadalmunkkal, akkor a nagy narkózás arra jó, hogy elviselhetővé tegye ezt a szembesülést. Ha szerencsém van, akkor ilyen hasznos drog a Török tükör.

Egyszer azt írtad, hazugság még a művészet is. Hogyan értetted?

Azért ez a kiragadott kis fordulat olcsó. És nem is csak az én ötletem, hanem körülbelül József Attilától az igazat mondd, ne csak a valódit. Ha a hősünk azt mondja a szerelmének, hogy rózsám, akkor ez igaz a hősünk számára, na de a hölgye mégsem növény. Ettől a hazugságtól intenzívebb és szebb az életünk. Amikor Kafka Átváltozásában a hős arra ébred, hogy féreggé változott, ezt nem hihetjük el, de poétikai szinten igazság lesz – és nemcsak a hősre, hanem az olvasóra nézve is. Roppant kínos, amikor az olvasó magára ismer. A művészet elképzelés.

Miért hasznos az emberek számára az állandó hazudozás?

Vagy az, vagy nem. A történelem kezdetén szelekciós előnyt adott a fajunknak, hogy képesek vagyunk hinni nem létező dolgokban. Ez a költészet, a hit a közös alap ahhoz, hogy nagy létszámban megszerveződjünk, ez adott lendületet a specializációnak, a gondolkodásnak, a tervezésnek, a tudománynak, de az elidegenedésnek, a sovinizmusnak és a háborúknak is. A szarvascsorda nem üzen hadat a vaddisznókondának, annak ellenére sem, hogy táplálkozási konkurenciát jelent a számára. Az állatok képesek egyéni agresszióra, de az összehangolt támadáshoz már kell valami ábránd, tehát túlfejlett tudat és memória. Ezeket az ábrándokat intézményeknek, vallásoknak, államoknak neveztük el. A civilizációnk túlélése azon múlik, hogy a fantáziáinkat egymás megtámadására, gyűlöletre használjuk vagy együttműködésre, fenntarthatóságra és elfogadásra.

Volt egy olyan megállapításod, hogy a próza kövér és ravasz. Szerinted miben áll a széppróza ravaszsága?

Jobb, ha nem prózát mondok, hanem történetmondást, mert jórészt a költészet közege is próza. Szóval a történet ravasz, mert képes ötszáz oldalon át elzsongítani, hogy aztán az így lassan felhalmozott muníció magától, bennük robbanjon be. Egy regény már pusztán a jól szervezett apparátusával és tömegével kitermeli az élményt. Így a szövete megmozdul, életre kel, saját akarata lesz, visszabeszél a szerzőnek. Hülyeségeket is beszél, de ha a szerző figyel, akkor csak annyit enged meg neki, hogy a hatalomvágya ne elkergesse az olvasót, hanem ott tartsa és gyönyörködtesse. A történetmondás évezredei során a szerkezeti elvekben összesűrűsödött bölcsesség és a szerző arányérzéke a regény ravaszsága.

Egyszer azt mondtad, hogy a változás borzalmas. Tartasz a megújulástól, a fejlődéstől?

Fejlődés nem létezik. Gondolkodjunk változásban. És bizony, az borzalmas: az emberek inkább választják a jól ismert és megszokott rosszat. Már éppen megszoktuk, hogy a sima bunkót kicseréltük kőbaltára, erre jött a fémművesség. Rájöttünk, hogy a Föld egy nagy, nőstény élőlény, erre kiderült, hogy nem, mert az Isten teremtette, aztán amikor éppen rendbe jönnénk vele, hogy a férfiak porból vannak, a nőket pedig a férfiakból klónozták, kiderült, hogy nem így van, ráadásul még az evolúció sem fejeződött be. Csak kapkodjuk a fejünket a saját ötleteinktől. Használjuk a legutóbbi találmányainkat a kényelmükért, de tiltakozunk az újdonságok ellen. Aztán azokat is használjuk, és megint tiltakozunk a következők ellen. Reagálni kényelmetlen: egyszerűbb visszalépni a múltba. Csakhogy ezt nem lehet, és ha mégis erőltetjük, az mindig pusztulást hoz ránk. Fordítsunk a vallás nyelvére: Isten a változás, és ez az Isten örök. Ne ellenkezz, lélegezz.

Mennyire érdekel téged a műveid kritikai fogadtatása?

Nagyon, ahogy mindenkit. A legjobban a profi kritikusok látszanak, de fontosabb a közönség. Bízz abban a kritikusban, aki úgy mond ítéletet egy műről, hogy maga is író. A véleményvezérek nem ilyenek, de gyakori a kliensi vagy baráti befolyásoltság, tehát írj úgy, mintha olvasó lennél.

Előfordult, hogy egy bírálatot megfontoltál és hasznosítottad?

Remélem. Az alkotót a reflektivitás különbözteti meg a dilettánstól.

Azt is mondtad már, hogy a hiba előrevisz. Nem inkább hátráltat, és tévútra?

Isten a hibával teremt. Mutáció egyenlő hiba. A fajok evolúcióját a génállomány pontatlan másolása mozgatja, a találmányok és a felfedezések tévedések felhasználásai. Ettől még mind hívhatjuk őket tévútnak is, hiszen az atombomba és a Covid is ilyen hibákból keveredett elő. De akkor tagadjuk a civilizációnkat, miközben élvezzük a kényelmét. Tisztességesebb elfogadni, és arra ügyelni, hogy jóra fordítsuk.

Jelenleg azt neveljük a gyerekeinkbe, hogy hibázni tilos, és ez leblokkolja, bűntudatra neveli őket. Nem mernek alkotni, visszakérdezni, megszólalni. A hibáktól rettegő alattvaló az önkényuralmi rezsimek ideális polgára. Szabadjon hibázni, hibázzunk sokat, és a termékeny hibákon menjünk tovább.

Néhány éve kiléptél a Szépírók Társaságából. Milyennek látod a magyar irodalmi közéletet?

Olyannak, mint amúgy a közéletet. A hatalom a szekérvárrendszerből él, mindent megtesz, hogy ez fennmaradjon, és az ellenzék lelkesen segíti ebben. A csoportgondolkodás győz a gondolkodás felett, mert az észnek semmi köze a tudattalanhoz, illetve a tudattalanunk nem ismer józan észt, miközben ő uralkodik rajtunk a gyerekkorban bevésett mintázatainkkal. Ezek a mintázatok mély feudalizmusra hajlamosítanak, és mindegy, hogy melyik oldalon, mert hasonló a neveltetésünk, az iskoláink, a felmenőink: amit a másikban gyűlölünk, az a saját gyarlóságunk. Az államot hagyományosan bűnözők kezébe adjuk, de ők csak a ma hatályos törvények szerint bűnözők – amúgy normális Árpád-kori működést produkálnak. Ez nagyjából mindannyiunkra vonatkozik, miközben liberálisnak képzeljük magunkat.

Szerinted nincs különbség a két oldal között?

Van, de kisebb, mint amekkorának látni szeretjük. A libsik nem akarják keleti despotákhoz kötni az országot, és független közmédiát óhajtanak. Szívesen modernizálódnánk, de a hétköznapi reflexeink ugyanolyanok. Ne felejtsük el, hogy ami most van, az nem az égből pottyant ide, hanem a 2010 előtti világunkból növesztettük ki. Rákosi kora azért volt borzalmas, mert azok csinálták, akik Horthy korában nevelkedtek, szóval a döntőek ma is az egyezések: igazodáskényszer, megfelelés, megélhetés, áldozatszerep, bezárkózás, dac. És persze mindkét oldalon vannak nemes motívumok is – minél távolabb vagyunk a csúcsoktól, annál inkább.

A tekintélyuralmi eszme akkor fog összeomlani, ha szembesülünk vele, hogy nem mások, hanem önmagunk áldozatai vagyunk. Az alkoholistának sincs esélye, amíg nincs betegségtudata.

Az októbert a magyar írórezidens-program vendégeként Nyíregyházán töltötted. Min dolgoztál ez idő alatt?

A hivatalnak le kellett gyártani egy naplót és egy művet. A fő munkám amúgy évek óta Milton Elveszett paradicsomának fordítása.

A rovat további cikkei