Isten hozott a Babaházban

A darab plakátján egy pinkben, és kékben úszó mirelit csirke, egy neonbaromfi, amely a bevásárlóközpontok egyen-termékekkel roskadásig pakolt, színes termináljait idézi fel, és legalább annyira hányinger keltő, mint érdekes. Egyébként meg villámként ér minket a gondolat, hogy, amit lehet, pakoljunk csak bele a kosárba a fagyasztott állat mellé, mert addig élünk, amíg vásárolunk, a pillanat számít, hiszen ki emlékezik már a fránya aranykorra, és kit érdekel az amúgy is komor, és kilátástalan jövő. A világ megismerhetetlen, és ez szomorú, az ember ezért egyen, és igyon műanyagot, meg kenjen magára krémeket, de minimum nézzen tévésorozatokat. Ha mindezt az érzést sűrítve, intravénásan kívánjuk adagolni magunknak, plusz szeretnénk, hogy eszünkbe jusson valami a kollektív mitológiáról meg az időről, akkor nézzünk TranzDanz darabokat.

A trilógia első fejezete, a Tranzit (2002) a mitikus múltat idézte, azt érzékeltetve persze, hogy az idő nem valami leírható dolog, a Bankett (2004) megjövendölte, hogy érettségi után harminc évvel sem adódik több esély, ugyanolyan megveszekedett idealisták, vagy műemberek leszünk, de, mindenesetre jobb, ha nem vesszük túl komolyan magunkat. Az Örök élet termékek (2008) most a jelennel foglalkozik, vagyis a pillanatban élést kottázza le, szorongós, de abban sincs köszönet, amikor felszabadultak a mozdulatok. Érdekes, hogy egy-egy darabot kiragadva mindhárom előadásból, nagy valószínűséggel találnánk markánsan ismétlődő, jól felismerhető mozgássorokat, ebből is az következik, hogy KGP és táncosai képesek arra, hogy ugyanazzal a technikával, gond nélkül áttáncoljanak évszázadokat. Arról a roncsolt táncnyelvről van szó, amit a hősidők "folklór-rendőrségének" köszönhet a néptánctól indult koreográfus, de a nyolcvanas évek vége óta összetéveszthetetlenre csiszolt. Ami jellemzi mindezt: barokkosan rokkant mozgás, lecövekelt láb, ringó, rugózó kultikus mozdulatok, gyors indulások és hirtelen kiállások, a leginkább a néptáncból táplálkozó gesztusok, valamint a túlzott jelentőségű arcmimika.

Öt táncos (Kántor Kata, Gera Anita, Venekei Marianna, Debreczeni Márton, ifj. Zsuráfszki Zoltán) áll a színpadon feketében, majdnem elegáns ruháikon stilizált, ezüst pókhálókkal bestoppolt lyukak, hogy még Szűcs Edit jelmezei is érzékeltessék, mennyire poros, felejtős a jelen, mennyire ugyanaz, mint mindig, vallások jönnek, és mennek, mi pedig maradunk. KGP elképzelései nem szólnak közvetlenül politikáról, de társadalmi vonatkozása és érvényessége ennek a darabjának is van, ha nem is olyan közvetlenül értelmezhető, mint a Bankettben. Nem is adódott hozzá ebben az időszakban közvetlen politikai tartalom. Itt le van filézve a mondanivaló, minden emelkedettebb, és ugyanakkor humorosabb. Minden táncos önálló entitásként van jelen a zöldesre világított, fehér padlójú színpadon, egyéni koreográfiákat próbálnak összeilleszteni, és, mire ráhangolódnánk, már beleizzadtunk mi magunk is abba, ahogy néztük a feszülő, rángatózó izmokat. Mások akarunk lenni, de mégsem különbözünk, eltáncolják nekünk az egyen-halakat a szardíniás dobozban, Dj Csodafarkas barokkal kevert akusztikus, vagy éppen ipari zenéire. Vannak dallamos részek, és vidám kartáncok, de nem tart soká az öröm, rusnya krampácsolás, meg robot-balett vegyül az örömbe, és néha egészen fékevesztett, néptáncra emlékeztető valami következik, ami a két fiúnak különösen jól megy. Kiegészítik egymást, Debreczeni az egzisztencialistább, ifj. Zsuráfszki az abszurd figura, aki egyébként teljesen olyan, mintha egy Kovács Gerzson Péter-plakátról lépett volna le.