Az István, a király ősbemutatóját 1983-ban tartották a Királydombon, és az azt követő években a lemez számos példányát átcsempészték Erdélybe is, sok család hallgatta titokban otthon. 1982-ben születtél – te gyerekkorodban ismerted ezt a művet?
Ez a lemez hozzánk is eljutott valahogy, nem tudom, hogyan került a lakásunkba, de arra határozottan emlékszem, hogy rongyosra hallgattuk. Utána dupla kazettán is megszereztük, a borítója bele van égve a memóriámba. Nem tudom, miért, de akkoriban Koppány volt a nagy kedvenc, őt énekeltük, vele azonosultunk. Az, hogy most bekerültem a szentgyörgyi produkcióba, hatalmas megtiszteltetés. Ráadásul a szülővárosomban lesz ez a bemutató, úgyhogy örülök ennek a lehetőségnek, és nagyon várom már.
A székelyföldi produkciót beharangozó sajtóeseményeken is elhangzott, a Székelyföldön mindenki Koppány szeretett volna lenni. A „Mondd, te kit választanál?” kérdésre a te válaszod most István volt. Miért erre a szerepre jelentkeztél?
Sokkal közelebb áll ez a figura a lényemhez, nem utolsósorban pedig a hangi adottságaim miatt is. Az igazság az, hogy megpróbáltam elénekelni Koppányt is, de visszahallgatva a felvételt, egyáltalán nem tetszett, ahogy a hangom szól abban a szerepben, és letöröltem a videót. Úgyhogy maradtam István mellett, és azt hiszem, jó döntést hoztam, mert az ő figurája és a lénye közelebb áll hozzám, mint Koppányé.
Amikor meghirdették a castingot, egyértelmű volt számodra, hogy jelentkezned kell? Kinek a hatására, milyen gondolatokkal indultál ennek neki?
Az első felhívás, ami a Facebookon keringett, hogy szereplőket keresnek egy székelyföldi István, a király megaprodukcióhoz, valahogy elkerülte a figyelmemet. Aztán az előadás egyik koreográfusa, Bordás Attila írt nekem, hogy figyeljek oda, mert van egy ilyen lehetőség. Átküldte a linket, ahol le volt írva, hogy miként lehet jelentkezni. Kicsit utánanéztem, hogy kik is lesznek azok az alkotók, akik ezt az egészet irányítani fogják, megérdeklődtem, mikor lesz pontosan, mert nekem Kolozsváron eléggé be van táblázva az időm, nem szabadulok könnyen. Ezeket így összetéve, a logisztikát végiggondolva döntöttem el, hogy beadom a pályázatomat. Az előadás társrendezője, Zakariás Zalán szintén azt javasolta, hogy adjam be a jelentkezésemet. Elkészítettem a castingvideót, beküldtem, és most itt vagyunk, és beszélgetünk erről a produkcióról.
A Zakariás Zalánnal való kapcsolatotok régi időkre nyúlik vissza, együtt indultatok a színházi pályán. Még diákkorunkban láttam az egyik Országos Diákszínjátszó Fesztiválon (ODIF) a Nyílt tengeren című Mrożek-darabot, amelyet együtt készítettetek, és amely szép karriert futott be. Erről a kezdetről mesélj, kérlek, amely aztán téged a színházi pálya felé irányított.
Zalánnal együtt nőttünk fel. Tizenkét éves korunk óta ismerjük egymást, és egyfajta testvéri kapcsolat van közöttünk. Ez meghatározó volt a pályaválasztásban is. Az egyetemeket külön végeztük, ő Budapesten, majd Bukarestben tanult, én előbb Bukarestben voltam diák, majd Kolozsváron. De az egyetemi évek alatt is találkoztunk, az osztályunknak rendezte Arthur Schnitzler Körtáncát. És a líceumi éveink alatt színpadra vitt Mrożek-előadás volt az a felfedezés számunkra, hogy nekünk színházzal kellene foglalkoznunk.
Viszont neked volt egy kis kitérőd is az építészet felé.
Engem kicsit elterelt az élet, megpróbálkoztam az építészmérnökivel, de elég hamar rájöttem, hogy nem a szívem csücske, habár nagyon szeretem, és a mai napig, ha tehetem, foglalkozom vele. Most épül a saját házunk, amit én terveztem. Ugyanakkor, ha valahová városlátogatásra megyünk, mindig lenyűgöznek a klasszikus vagy a modern építészeti csodák. Tehát, igen, mondhatni, hogy a színészi pályám valahol a líceumban kezdődött el, majd jött egy kis kitérő, de újra visszataláltam a szerelmemhez, a színházhoz.
Korán kapcsolatba kerültél a zenével is. Hogyan alakult ez az út a Megfogtam egy szúnyogot... kezdetű daltól a zenés produkciókig, a Loose Neckties Society színészzenekarig és most a rockoperáig?
Elemista koromban zeneiskolába jártam, hegedű szakra, de valamiért nem jött be nekem. A négy év alatt csak a Megfogtam egy szúnyogot... című világslágert sikerült megtanulnom hegedűn, és azt sem jól. Viszont ezt a mai napig el tudom játszani. De a zene végigkísérte az életemet. A líceumban is volt egy rockbandánk, nagyon sokat énekeltem, gyerekkorom óta úgy emlékszem, ezt csináltam, mindig odatettek énekelni, és noha akkor nem szerettem, de megcsináltam. Tehát a zene végig jelen volt az életemben, és elég sokat köszönhetek is ennek, a csajozásoktól elkezdve akár a megélhetési lehetőségig. A kolozsvári színházban van egy zenekarunk, különböző fesztiválokra, koncertekre járunk, és nem utolsósorban a színháznál elég sok zenés darabot játszunk, sőt még az operához is áthívnak néha egy-egy vendégszereplésre.
Amint azt a beszélgetésünk elején mondtad, noha elkészítetted, végül nem küldted el a koppányos videódat. Mindig ilyen kritikus vagy magaddal szemben?
Igen, az vagyok. Viszont mindig szeretek hagyni magamnak egy hibalehetőséget, mert akkor érzem magam szabadon a színpadon. Nem szeretem gépnek beállítani magam. Mindig van egy képzelt fekete pont valahol, és ahogy telnek a próbák, az előadások, ezt megpróbálom fehérrel besatírozni, de azért mindig ott marad. És valahogy az teszi élővé számomra a színházat, hogy van ez a hibalehetőség. Egy bizonytalan elem, ami teret ad akár az improvizációnak is, és amitől nem kell félni, mert ha félünk tőle, az nem jó. Ettől tud élővé válni a karakter. Ez egy személyes dolog, nem biztos, hogy másnál működik, de ezt én magamon tapasztaltam.
István megformálásának hogyan indultál neki, miként építetted fel?
A technikai résszel kezdtem. Ahhoz, hogy megszülessen ez a karakter, elsősorban az énekeket kellett pontra tennem, és ez volt számomra a legnagyobb kihívás. Mert igaz, hogy ismertem a darabot, kívülről fújtam a dalokat, bennem volt az egész, de mint kiderült, voltak részek, amelyek rosszul, nem kotta szerint ültek be, hanem valahogy a fülem és a testem másként kódolta ezeket a dallamokat. Az első feladatom az volt, hogy ezeket a részeket pontosítsam, és tisztázzuk az énektanárokkal, Szilágyi Herberttel és Cserkész Emesével.
Miután ez megtörtént, gondolkodni kezdtem, milyen is ez az István, és utána kezdtem foglalkozni a karakter jellemével. A workshopokon arra törekedtem, hogy megtaláljam Istvánnak a darabon belüli életútját. Talán nem túlzok azzal, hogy ebben a darabban István jellemfejlődése fogja át a legnagyobb ívet. Egy fiúból egyszer csak király lesz, és hogy az egész nyomás, teher hogyan hat rá, miként változik meg a darab folyamán, ezt próbálom finoman megfogni és nagyon határozottan közölni.
Ugyanakkor sok múlik a partneren is, tőle is függ, hogy milyen lesz ez az István. Például Koppány figurája hogyan formálta ezt az István-karaktert az előadáson belül?
Kétségkívül nagyon sok beleszólása van a karakter fejlődésébe Koppánynak. Ebben a produkcióban dupla szereposztás van, és két nagyon jó Koppányt láthatunk Dombi Sándor és Baricz Gergely személyében. Mindketten nagyon karizmatikus, erős, kemény figurák, igazi rockerek, tényleg hozzák azt, ami kell, azt, ami István figuráját is tovább billenti azokon a bizonyos fordulópontokon, amelyeknek a darab szerint meg kell történnie.
Igazán kellemes meglepetés volt velük találkozni és dolgozni. Két olyan emberről van szó, akik énekesek, nem idegen nekik a színpad, de színészként még nem volt alkalmuk sokszor kipróbálni magukat. Viszont olyan életenergiájuk, őserejük van, ami hozza azt, ami kell. Orza Călin és Zakariás Zalán segítségével ezeket az erőket egy picit irányítva tényleg olyan Koppányokat kapunk, akik bárhol megállják a helyüket.
Óriási alkotógárdát sorakoztat fel az előadás, ebben a pandémiás időszakban nem lehetett könnyű összeszervezni ennyi embert.
Nagyon sokan dolgoznak azon, hogy a workshopok létrejöhessenek. Augusztus 8–20. között zajlik a munka nagyobb része, akkor csatlakoznak hozzánk a táncosok, a kórus, a szimfonikus zenekar. Mindez kemény logisztikát igényel. A produkció 250-270 embert mozgat meg, és ez egy igazán profi csapat nélkül zökkenőmentesen nem tudna megtörténni. Eddig azt tapasztaltam, hogy minden a helyén volt. Nagyon odafigyeltek ránk, nekünk csak az volt a feladatunk, hogy felkészülve, teljes koncentrációval a karakterünk kidolgozására összpontosítsunk.
Mi ötlik fel benned, ha a bemutató napjára gondolsz?
Felemelő, hidegrázós ez az egész, nagyon-nagyon várom, és bízom benne, hogy felejthetetlen élményben lesz részünk. Remélem, hosszú évekig örömmel emlegetik majd, hogy volt egy István, a király Székelyföldön.
Az interjút Péter Beáta készítette. Fotó: Kurucz Árpád
Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában.
