Az öt ajtó egyikét az első jelenetben még paraván takarja el, e mögött (is) szerencsétlenkedik a magát elszánni képtelen Ivan Kuzmics Podkoljoszin. Sztyepan inas nincs jelen, hangját csak kívülről halljuk, ami persze egy reálszituáció keretein belül is könnyen értelmezhető. Ám a hang egyre inkább Podkoljoszin visszhangjaként kezd viselkedni, ami nem feltétlenül bomlott elmeállapotra utal, inkább leképezi antihősünk irracionális mértékű szorongását. S ez még csak az első, finom játékötlete a beregszászi előadást rendező Oleg Melnyicsuknak, mely ötlet mind újabbaknak nyit teret.
A paraván helyét rövidesen egy hordó veszi át, mely sajátosan jelképezi Ivan Kuzmics életterét. Itt tisztálkodik, ebből kell kiszállítani, de miután sehogyan sem tudja elszánni magát a nősülésre, ebben tolja el őt Kocskarjov Agafjáékhoz. Itt aztán a botcsinálta kérő többnyire búvóhelynek használja a hordót.
S nem ez az egyetlen tárgy, melyhez egyszerre tapad a szereplők helyzetét, lelkiállapotát leképező jelentés és sok jó poén az előadásban. A már említett ajtók önálló életet élnek: Agafjáéknál egy 180 fokos fordulattal változnak csicsásabbá, majd - hála az őket gyakran vállon cipelő szereplőknek - folyamatosan változtatják helyüket, lehetetlenné téve a tájékozódást. Valamennyi szereplő elveszettnek érzi magát közöttük, nem találja azt, akit/amit keres. Az egyik legmulatságosabb jelenetben a házasság elől menekülő Podkoljoszin nem tud olyan ajtót kinyitni, mely mögött ne Mendelssohn Nászindulója szólna. A tárgyak egyes esetekben a szereplők helyét is átveszik: Sztarikov kereskedő éppúgy a húzások áldozatául esik, mint Sztyepan, ám sokasodó, s Aglaja által mind vehemensebben visszautasított ajándékai által nagyon is jelen van a játékban. Ajándékot a többi kérő is hoz: kis, vízzel telt nejlonzacskóba csomagolt halakat. A messze legnagyobbat persze a Podkoljoszin nevében Kocskarjov adja át. E halacska akváriumba kerül, ám az akvárium az Ivan Kuzmics szökése utáni döbbenetben darabokra törik.
Melnyicsuk további ötleteinek lajstromba vétele jócskán meghaladná e recenzió kereteit - ritkán látható előadás, melyben a mulatságos poénok, gegek ennyire szervesen következnének egymásból, s ennyire határozottan építenék a játék ívét. A rendező igen jó ritmusérzékkel bír; a kicsit nehezen induló előadás fokozatosan felpörög, s nem is igen kapcsol takarékra a végéig. Pontosan kidolgozott a világítás, a rendező határozottan, de ökonomikusan él filmszerű látványeszközökkel, hatásos a hol a burleszkszerűséget hangsúlyozó, hol erős atmoszferikus erejű (a játékot a végén szépen elkomorító) zenei válogatás. De ami a legfontosabb: egészen meggyőző, nem egyszer magával ragadó a színészi játék. Ivaskovics Viktor Podkoljoszinja és Béres Ildikó Agafjája nem mulatságos karikatúra csupán, hanem bátran, markánsan, ám helyenként egészen finom eszközökkel festett groteszk jellemrajz. A többiek is színes karaktereket hoznak: Orosz Ibolya élvetegen intrikáló szüfrazsettet farag az általában ravaszul nyavalygó öregasszonynak ábrázolt Fjokla Ivanovnából, Kacsur András blazírt humorral hozza színre az eseményekbe önmaga számára is érthetetlenül mind jobban belekeveredő Kocskarjovot, Vass Magdolna élesen elrajzolja a Sztarikovhoz ragaszkodó, így a kérőket pokolba kívánó nagynéni alakját, Orosz Melinda élénk mimikával és gesztusokkal növeli Dunyasa szerepének jelentőségét, Sőtér István, Szabó Imre és Ferenci Attila változatos eszközökkel teszik mulatságossá a hoppon maradt kérőket. A színészi játék vitathatatlan szakmai kvalitásai túlmutatnak a méltán sikeres előadáson: azzal kecsegtetnek, hogy Beregszászon a vezető színészek távozása után is létezik az a szakmai alap, melyen a színház változatlan lendülettel épülhet tovább.
