Itt nem emlékezésről van szó elsősorban, hanem tapasztalatról - GYŐRFFY ÁKOS

- Harmadik könyved gyakorlatilag egy újrarendezett válogatott versek, néhány új darabbal. Nem volt elég írásod, de mindenképp könyvet szerettél volna? Nem voltál megelégedve a második könyvvel? Mi az oka annak, hogy ilyen hamar jelentkeztél válogatott kötettel?

 

- A Nem mozdul című kötet nem a válogatott verseimet tartalmazza. Ilyen elképzelésem nem volt, és most sincs. A könyv az első két kötetemből és az azóta írott versekből állt össze, de nem reprezentatív jelleggel, hanem egyfajta esszenciaként, egy szakasz lezárásaként. Ez egy új kompozíció, amely az elmúlt tíz év során született verseimből állt össze. Önálló műnek gondolom, nem válogatásnak. A könyv összeállítása kapcsán az egyik szempont az volt, hogy annak idején az első két kötetem (különböző okokból) nem nagyon volt terjesztve, tehát még ahhoz a kevés emberhez sem nagyon juthatott el, akik esetleg elolvasták volna. Szerettem volna, ha végre megjelenik egy tisztességesen kivitelezett és tisztességesen megszerkesztett könyvem, amely tartalmazza azokat a verseimet is, amelyek régebbiek ugyan, de valamiért együtt tudnak lélegezni a később írottakkal. Én ezt ilyen egységben látom, nem pedig valamiféle válogatásként, amihez tényleg komoly önhittség kéne, ezért is szeretném eloszlatni az ezzel kapcsolatos félreértéseket. Egy tisztességesen megcsinált könyv elvileg nem olyan nagy dolog, ez lenne a természetes, de az első két kötet kapcsán olyan fokú slendriánsággal és komolytalansággal voltam kénytelen szembesülni, amelyek után azt hittem, ilyen nincs is...

 

 

- Első két kötetemben is fel van tüntetve egy-egy szerkesztő neve. Azon túl, hogy ezeket a neveket (talán udvariasságból, vagy mert oda kell írni), a kiadó kiírta, szerepük ennyiben ki is merült. Magyarul a világon semmi olyasmit nem tettek, amit egy szerkesztőtől elvárna az ember. Nem tettek észrevételeket, nem beszéltünk a szövegekről, nem javasoltak semmit a kötetek szerkezetét illetően. Első két kötetemet magam szerkesztettem. Ehhez képest az Akutagava... még viszonylag rendben is van ilyen szempontból. Mindezeken kívül a korrektúrákban mindig maradtak - engem rettenetesen zavaró - sajtóhibák, annak ellenére, hogy többször kijavítottam őket, mert az úgynevezett szerkesztők természetesen nem olvasták el a korrektúrát sem. Arról van tehát szó, hogy teljesen magamra voltam utalva, hogy senki nem segített a könyvek összeállításánál, ami bizonyos szempontból hasznos iskola is volt, más szempontból viszont eléggé szégyenletesnek érzem. Igazi szerkesztővel először a Magvetőnél találkoztam, nevezetesen Dávid Annával, és valamivel korábban Hafner Zoltánnal. Ők ketten valóban komolyan vették a dolgukat, és megítélésem szerint igen szép munkát végeztek.  

 

Ez a kötet majdnem olyan lett, amilyennek megálmodtam, s az, hogy nem lett teljesen olyan, nem a kiadó hibája, csak az enyém. Olyan könyv valószínűleg nincs, amilyet én szeretnék, ez a kötet azonban több szempontból is közel áll az általam ideálisnak gondolthoz. Látom én, persze, hogy mindez akár mértéktelen önhittségként is felfogható, de mégis ezt gondolom. Végre egy olyan kötet, ami tényleg könyv, minden esendőségével együtt. Bizonyos szempontból ez az első kötetem. A benne szereplő versek pedig - szintén bizonyos szempontból - új versek, tehát nem a régiek újraközlései, inkább véglegesnek tekinthető variánsai. Tehát, azt hiszem, nincs szó válogatott versekről, pusztán egy olyan verseskötetről, amely tíz év alatt készült el.   

 

 

- Be kell valljam, amikor először elolvastam az említett kritikát, alig kaptam levegőt. Tulajdonképpen régóta vártam már erre. Tudtam, hogy egyszer megkapom, de persze mindig váratlanul éri az embert az ilyesmi. Az, hogy alig kaptam levegőt, nem az írás tartalmának tudható be, inkább a minőségének, annak a szellemiségnek, amely belőle áradt. Ne legyen félreértés, nem azzal van bajom, hogy valaki azt gondolja, szart sem ér, amit csinálok. Hogy imitáció, hogy blöff. Ezt én -néhány mély lélegzetvétel után- el tudom fogadni. Nekem is vannak hasonló gondolataim másokról. Talán inkább az, hogy látnom kellett, a recenzens mennyire nem érti, hogy miről van szó. Mennyire az indulat, valamiféle agresszivitás beszél belőle. Minden mű támadható, az enyém sem kivétel, de a támadás, ha igazi, legyen meggyőző és - lehetőleg - halálos. Ehelyett felületes és semmitmondó frázisokkal kellett szembesülnöm, amelyek nem mondtak semmit mondanivalójuk tárgyáról. A kritikus nem érte el a célját, mert valószínűleg nem is volt célja, ha csak az nem, hogy mindenképp le akarta húzni a könyvet. Amihez joga van természetesen. De egy igazi, több lábon álló lehúzásnak komoly szellemi teljesítménynek kell lennie. Az általad említett írásban pedig nyomát sem láttam ennek. Erről ennyi elég is.  

 

 

- Néhányan csak, a teljesség igénye nélkül: Thoreau Waldenje, J. C. Powystól a Wolf Solent, Mészöly Miklós regényei, Dobai néhány könyve, Rilke, Beckett, Ápriliy Lajos, Camus, Kafka, Simone Weil, Pilinszky János, Tolnai Ottó, Oravecz, Krasznahorkai, Weöres, Bánffy Miklós Erdély-trilógiája, Parancs János, Buji Ferenc esszéi, Hamvas, Thomas Bernhard, Wass A funtineli boszorkánya, C. G. Jung művei. Caspar David Friedrich néhány képe, Szabados György zongorajátéka, a középkor zenéje. A Börzsöny mint "szellemi" hatás, mint a fentebb felsorolt néhány mű feldolgozásának, megértésének terepe. Az Adria, az Alacsony-Tátra, a Magas-Tátra, a Vlegyásza Erdélyben. Nagyjából és jelzésértékűen ezek a dolgok, meg persze mérhetetlen mennyiségben más is, ami most nem fér ide.  

 

- A Magyar Hírlapba írsz tárcákat - néha inkább miniesszék ezek -: ez sok író számára csapdahelyzet (határidő tartása, nem jut eszébe semmi, mégis írnia kell, satöbbi). Hogy megy? Milyen visszajelzéseket kaptál? 

 

- Szeretem írni ezeket a tárcákat vagy miniesszéket, ahogy te nevezted őket. Egyáltalán nem érzem csapdahelyzetnek, sőt ezeknek a rövid szövegeknek az írása ajándékozott meg először a rendszeres munka élményével. Amúgy sosem írtam volna rendszeresen, eddig sem tettem. Mindig is valamiféle "rohamokban" írtam, viszonylag sokat rövid idő alatt, aztán hosszú ideig semmit. A műfaj, az esszé amúgy is egyre inkább érdekel. Írtam néhányat a közelmúltban, könyvkritikáknak álcázva. Ezekben a darabokban, úgy érzem, még sok lehetőség van, szeretném is csinálni, amíg lehet. Egyelőre úgy néz ki, még lehet. A visszajelzések pedig jók. Találkoztam olyan emberrel is, aki állítása szerint csak ezekért az írásokért veszi az említett lapot. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem egyedül, hanem egy barátommal együtt csináljuk a rovatot, úgyhogy a dicséret természetesen neki is szólt. 

 

 

- Gondolom, a legtöbb ember nem egykönnyen nyilvánul meg nézőközönség előtt. Ezzel persze nem a magam bizonyítványát akarom magyarázni. Sosem voltam az a kimondottan szerepelni vágyó, színpadra termett és ott a közönséget elkápráztató alkat. Főként olyankor nem, amikor nem tudom, mit keresek ott. Épp elég felolvasni egy verset huszonöt vagy éppen kétszáz ember előtt, és akkor még ott vannak az általában hajmeresztően ostoba kérdések, amelyekre válaszolni kéne. Ennek ellenére úgy tapasztalom, sokat fejlődtem ezen a téren, ma már sokkal kevésbé tölt el rettegéssel, ha mások előtt kell szerepelnem. Azért igazán otthon sosem leszek a pódiumon, úgy érzem. Vannak erre a feladatra nálam sokkal alkalmasabb emberek, igen nagy számban.

 

 

- Leginkább csinálni? Biciklivel a Deszkametsző-völgyön át legurulni Királyrétre. Az Ipoly mellett májusban, akácvirágzáskor sört inni egy kerthelyiségben. Úszni a Dunában. A Bagoly-bükki patak partján pipára gyújtani. Feleségemmel és a kutyánkkal ártéri erdőkben sétálni. A Nagy-Mána gerincén tüzet rakni éjszaka, és a szélben zúgó bükköst hallgatni. Az Ispilály nevű hegyi kunyhóban várni a mogyorós pelére, hogy bújjon elő a polc mögül. És mindezekre gondolni, amikor azt kell csinálni, amit muszáj.   

 

 

- Mozgássérült gyerekekkel foglalkozom egy iskolában. Konkrétan velük vagyok egész nap, váltott műszakokban persze. Ébresztés, fektetés, öltöztetés, vetkőztetés, fürdetés, etetés és minden más, ami ezzel jár. Erről elég nehéz bármit is mondani anélkül, hogy az ember ne essen a szánalomkeltés gusztustalan csapdájába. Ilyenkor hallani, hogy én ezt nem tudnám csinálni, te hogy bírod, és hogy minden tiszteletem a tiéd. Ezt nem szeretném hallani, úgyhogy nem is nagyon ragoznám. Tény mindenesetre, hogy a mozgássérült gyerekekkel való együttlétem igen sok dologra ráébresztett. Többek között arra a csodálatosan egyszerű igazságra, amit Simone Weil írt le valahol, mely szerint az olyan szenvedés, melynek magja nem csillapíthatatlan fizikai vagy azzal rokon fájdalom, az közönséges romantika. Amit az ember általában kivételes, szenzációs fájdalomként él meg, az mások számára a mindennapi élet szükségszerű és elhagyhatatlan kelléke, amivel kénytelen együtt élni már gyerekfejjel, ha éppen úgy alakul. Az ilyen körülmények pedig egészen különleges hatással lehetnek a lélekre. Ezektől a gyerekektől igen sok mindent lehet tanulni, némelyiktől olyasmit is, ami meghalad minden elképzelést. A testi szenvedés látványa, illetve az ezzel való együttélés folyamatos figyelmeztetés is számomra, egyfajta józanságra való állandó felszólítás, hogy azért tartsam észben, ki vagyok, miből vagyok és meddig vagyok. Elképesztő, mennyit képes nyafogni az ember, miközben fogalma sincs arról, mi jelent valóban szenvedni. A velük való együttlét hozadéka, hogy az úgynevezett életet talán szélesebb, tágabb perspektívában vagyok képes látni, és hála nekik, a halállal való illúziótlanabb szembenézés lehetőségét is a társaságuknak köszönhetem. A szikárságra és a pátosz teljes hiányára való törekvés az írásaimban talán innen is ered, az ő közösségükből, ahol a létezés mindenféle cicoma és felesleges körítés nélkül láttatja magát.     

 

- Ha röviden és gyorsan össze kéne foglalnom, mit jelentenek számomra a verseid, akkor mindenképp megemlíteném az elvesztett aranykor iránti nosztalgiát, és az ezzel járó megtisztító, katartikus fájdalmat. Ez szemlélődő, ám statikus állapotot feltételez. Mi ennek az előnye s hátránya?

 

- Ha úgy érted, hogy mindig ugyanoda lyukadok ki, magyarán - némiképp leegyszerűsítve - arra, hogy volt idő, amikor egyben volt még, ami mára menthetetlenül szétesett, van némi igazság abban, hogy ez tényleg egyfajta statikusságot feltételez. A nosztalgia szó azonban nem szerencsés, mert itt nem emlékezésről van szó elsősorban, hanem tapasztalatról, és a tapasztalaton keresztül egy egyszerű ténymegállapításról. Az elveszett aranykor nem arra való, hogy nosztalgiát érezzünk iránta, hanem arra, hogy törekedjünk megtalálni. Ugyanis, azt gondolom, nem valami soha vissza nem hozható, ködös és mélyen elásott dologról van szó, hanem egy folyamatosan meglévő valóságról, ami ebben a pillanatban is itt van, körülöttünk van és bennünk van. A fájdalom pedig abból ered, hogy tudok erről az aranykorról, azt is tudom, hogy most is itt van, csak az oda vezető utat nem találom, mert eltévedtem. Egy fatális tévedés áldozata vagyok, mint a legtöbben, egy végzetes félreértés rabja, aki ráadásul még azzal is súlyosbítja helyzetét, hogy ezt a tévedést nem hajlandó másnak látni, mint tévedésnek. Nem azt mondom, hogy élet, mert általában ezt szokták mondani, hanem azt mondom, tévedés. De tovább, mint ennek a tévedésnek a kimondása, még nem jutottam. Ennyiben statikus az, amit csinálok, s éppen ez az, ami nem nyújtható a végtelenségig. Nem mozdul című könyvem ennek a tévedésnek a jegyében íródott, pontosabban e tévedés kimondásának jegyében. Tulajdonképpen az egész könyv nem más, mint annak a bejelentése, hogy kénytelen voltam ráébredni egy tévedésre, egy olyan tévedésre, amit többé nem vagyok hajlandó életnek nevezni, csak tévedésnek. Az ezzel járó "megtisztító, katartikus fájdalom" hosszú távon nem "jövedelmező" program, sem költőileg, sem másként. Az embernek kutya kötelessége elmozdulni arról a pontról, ahol máskülönben egy egész életet eltölthetne azzal, hogy tanácstalanságát és megrendülését újra és újra világgá kürtöli. Ezzel nem megyünk sokra, és ezzel nem segítünk senkinek. Eddig a pontig azonban el kell jutni, és szerénytelenség ide vagy oda, úgy gondolom, ez az út ebben a legújabb könyvemben elég kimerítően dokumentálva is lett.

 

 

- Feleségem áldott állapotban van, úgyhogy nyugodt szívvel mondhatom, hogy a következő mű, ha úgy tetszik, a főmű, már elkészült, csak a "megjelenésre" várunk. Ezen kívül pedig nem tudom, mi lesz a következő. Lassan állnak össze rövidebb darabok, de az még messze van, hogy könyv legyen belőlük. A Nem mozdult fordítják németre, jövő ősszel talán megjelenik. Szeretnék még esszéket írni, könyvekről, könyvek mentén. Meglátjuk.