Oravecz Imre a magyar kortárs irodalom egyik legegyedibb alakja. Ha művészetét nem, pusztán életútját nézzük, már az is kalandregénybe illene. A hevesi faluból elszármazott költő-író előbb Budapesten próbált szerencsét, dolgozott moziban, volt nevelőtanár és titkár is, majd megjárta Párizst és Londont, hogy végül az Egyesült Államokban kössön ki. A tengerentúlon aztán egyetemi tanárként dolgozott, később egy ideig Berlinben is élt, majd végül a rendszerváltozás után visszatért Magyarországra, 2001-ben pedig egyenesen a kezdőponthoz, azaz szülőfalujába, Szajlára költözött.
Ennek tudatában nem nehéz megrajzolni a világutazó, sokat látott hős költő képét Oravecz esetében, és ez a dús élményanyag – nem meglepő módon – életművében is markánsan jelen van. Kötetei közt megtalálható az indián kultúrához kapcsolódó versgyűjtemény (A hopik könyve), Amerikába címzett levelek formájában megírt prózakötet (Kedves John. Levelek Kaliforniába), de az amerikai emigrációt feldolgozó faluregény is (Ondrok gödre). Azonban a főművek kulcsát kevéssé az utazásélmény adja, sokkal inkább a távollét okán mindegyre felbukkanó és erősödő vonzás egy olyan fizikai és szellemi tér felé, amelytől a szerző élete során elsodródott, és amelynek képzete minden viszontagság, idő- és térbeli távolság ellenére is ott motoszkál benne.
Hogy miért kerülöm a honvágy kifejezést, arra a Halászóember című kötetének ajánlója adhat választ, amelyben Oravecz szülőfalujáról a következőket írja: „Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja életemnek, ahol álmomban is kiismerem magam. A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet. Számomra ez a hely a képzelet kiapadhatatlannak tetsző forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk.”
Az idézetből kitűnik, hogy a honvágy vagy épp a hazaszeretet nem elégséges fogalmak a költőben élő kapcsolódás leírására: jóval komplexebb és mélyebb érzés ez, amely magában foglalja azt, hogy végső soron életének térbeli kezdőpontja egyben szellemi origó is, amelyből kreativitásának magja származik. Művészetének állandóan izzó parazsa, melyhez minden alkalommal visszatér, ha újat alkot, az szülőfaluja, Szajla.
A költő 80. születésnapjának alkalmából nemrég újrakiadott A megfelelő nap című kötetével kapcsolatban is kiemelten fontosnak mutatkoznak a fenti gondolatok. Már csak amiatt is, mert a Halászóember és A megfelelő nap keletkezése időben elég közel esett egymáshoz. Előbbi 1998-ban jelent meg, utóbbi első kiadása pedig 2002-es keltezésű.
A két kötet összefüggéseire az újrakiadás fülszövege is reflektál, amely szerint a könyv „félúton van a Halászóember költői szintézise és a Távozó fa című időskori remekmű között.” Ez azonban ne tévesszen meg senkit: A megfelelő nap önmagában is egy nagyszerű versgyűjtemény, az életműben való elhelyezés, a folytonosság felfedése nélkül is maradandó élményt hoz. Így elég, ha tisztában vagyunk Szajla jelentőségével, mágikus képével a költő életében.
Arra, hogy miért szerencsés, hogy A megfelelő nap újrakiadására esett a választás a kerek évforduló megünnepléseképp, már az első két ciklusban választ kaphatunk. A Tél kísérletei és a Madárnapló verseinek minden sora arra mutat, hogy alkotójuk élete nyugvópontra ért. A kötet egészére jellemző, csöndes megfigyelő attitűd bevezetéseként az Ötvenötödik tél című költemény áll, amely diszkréten, de szuggesztív módon vetíti előre az elkövetkezendő majd’ 240 oldal „munkamódszerét”: a természetközeli hétköznapok szemlélődésének a költő belső világára tett hatását írja le, és a benne tömegével képződő, lassan kavargó gondolatképeket naplószerű pontossággal dokumentálja.
Ezekből a leíró jellegű, sokszor néhány sorrá tömörülő szövegekből bukkannak aztán felszínre az értelmezési kapaszkodókat adó mozzanatok. Ezek tárják ki a realista rögzítettséget az életről és elmúlásról való gondolkozás számára, transzcendens, spirituális távlatokba helyezve például a repetitív hétköznapok cselekvéseit, az állatok viselkedését és a természet minden megörökített, apró részletét. Jól példázza ezt a Látogató című vers, amelyben a költő az anyja lelkének visszatértét látja a házcsengő gombját ütögető madárban, utólag is mélyítve a két oldallal előtte szereplő kétsoros Téli kérdést:
„Most két hétig nem mehetek Szajlára. / Mi lesz a cinkékkel?”
Ezzel együtt az egész Madárnapló-ciklusnak egy lehetséges értelmezési keretét is kijelöli, amire ráerősít, hogy a madár képében testet öltő lélek motívuma később is előkerül.
A megfelelő nap, bár élet és halál kérdéseit taglalja, nem tesz nyomasztó hatást az olvasóra. Ennek fő oka az lehet, hogy a természeti képek folytonos jelenléte ezt a filozófiainak tetsző kérdéskört az organikus folyamatok ciklikusságába helyezi. A halál mint szükségszerű állapotváltozás jelenik meg, amely sosem jelent végleges stációt, pusztán jelzi, hogy a körforgásban mindennek helye van, abból kilépni sehogy sem lehet. Ennek egyetemes ábrázolása az évszakok váltakozásának megjelenítése, noha túlnyomórészt a tél időszaka az, amely a versekben visszaköszön. És bár a telet – nem különösebben egyedi módon, de – a halállal azonosítja (például a Hideg című versben), Oravecz mégsem tartja távol magát annak szépségétől. Így például a kötet utolsó harmadában, A tél dicséretében így szól: „Rózsáival bódított a nyár, / gyümölcseivel traktál az ősz, / de csontkamrájának derűs kopárságával legszebb lesz a tél.” Két oldallal később, Az utolsó perc soraiban pedig az ellobbanáshoz hasonlított halállal érkező, elemi erejű felismerést írja le: „Minden egyszerűbb lesz, mint gondolom, / és minden bonyolultabb.”
Ami viszont kihívást jelent A megfelelő nap olvasásában, hogy a legtöbb írás elmélyült figyelmet, teret követel magának, legyen az pár soros vagy egészoldalas vers. Sokszor előkerül a kortárs művekkel kapcsolatban a meditatív kifejezés, ugyanakkor a könyvet olvasva talán óvatosabban használjuk majd ezt a jelzőt a későbbiekben: úgy a külső, mint a belső értő szemlélődés egyedülálló töménységgel ruházza fel az egyébként kifejezetten hosszúra nyúló gyűjteményt. A nehézséget ebben az okozza, hogy Oravecz gondolatának fonalát felvenni ugyan még egyszerű, de ahhoz, hogy legalábbis megközelíthessük a versek motívumrendszerét, a ciklusok sajátos dinamikáját és a kötet egészén végigvonuló önértelmezési folyamatot, az szükséges, hogy megszakítás nélkül, egyben olvassuk A megfelelő napot. Ha ezt a tényezőt hozzávesszük a 237 oldalas terjedelemhez, és a frappáns tömörségükben is sokszor hosszas értelmezést igénylő versekhez, az olvasásélmény néhány ponton inkább hasonlíthat szellemi próbatételhez, mint könnyed, gondolatébresztő lírai utazáshoz.
Ugyanakkor a kitartás meghozza gyümölcsét – és a szerzőt korábban is olvasók előtt bizonyára nem ismeretlen ez az élmény. Oravecz célja nem is a könnyű feldolgozhatóság, még ha kötete részben hazatérésének nyugalmát, a természetközeli, kreatív közegben való régóta várt tobzódást hivatott megörökíteni, némi öniróniával, nosztalgiával és elégiával lazítva a sűrű gondolatiságon. A költő szándéka szerint számot vet, régmúlt időkre és eltemetett felmenőkre emlékszik, az öregség jeleit figyeli magán, miközben készül az elkerülhetetlen télre. De mindenekelőtt mementót állít a szajlai napoknak, emlékeztetve minket katartikus záró-összegző versével: „itt voltam köztetek.”
A képen Oravecz Imre Kossuth-díjas költő, író, műfordító macskájával szajlai házának udvarán 2015-ben. Fotó: Komka Péter / MTI
