Azt, aki a honlapodra kattint, azzal a mondattal köszöntöd, hogy ?Isten hozott György Ádám világában?. Milyen György Ádám világa?
Izgalmas. Tele van kreativitásal, törekszik a tökéletességre és nyitott az újdonságokra.
Ha a weblapod jobb sarkára téved a kíváncsi látogató tekintete, egy fontos gondolatot pillanthat meg: ?Egyesek szerint le kell bontani a falakat klasszikus és populáris zene között. Szerintem nincsenek falak.? Ezek szerint lehet a klasszikus populáris?
A nagyközönség és a klasszikus zene mintha párhuzamos univerzumokban élnének, mégis néha képesek egymásra találni, összhangban élni. A koncertjeimen ezekre a találkozásokra koncentrálok. A zenére utazásként tekintek, melynek végére az utazók, vagyis a közönség talán megtanulnak valamit saját magukról. Hogy ezt az élményt mi, előadók klasszikus vagy könnyűzenével érjük el, csupán részletkérdés.
Ha szerinted össze lehet kötni a komolyzene univerzumát a nagyközönséggel, akkor azzal az állítással is egyetértesz, hogy mindenkivel meg lehet szerettetni a klasszikusokat?
Az emberek félnek attól, amit nem ismernek. Azokat a dolgokat szeretik, amelyeket jól ismernek és be tudnak harmonizálni a saját világukba. A klasszikus zenei előadók néha elkövetik azt a hibát, hogy olyan darabot választanak, amelyet nem tudnak átadni autentikusan a közönségnek egyszerűen azért, mert számukra sem mond semmit. Ahhoz, hogy megszerettessük a közönséggel, amit játszunk, nekünk is szeretnünk kell azt, amit előadunk.
Milyen a kapcsolatod a saját repertoároddal?
Egyetlen olyan hangot sem ütök le a billentyűkön, amely nem tartozik hozzám, vagy ne lenne üzenete. Törekszem arra, hogy az általam megfogalmazott zenei gondolat mondjon el valamit a saját történetemből: egy találkozást, egy szakítást, egy veszteséget, egy szerelmet?
Vagy azt, hogy milyen egy napod New Yorkban. Az A Day in New York című saját szerzeményednek egyébként a videóklipje sem utolsó. Otthon azt játszottam, hogy hallgattam, ahogy előadod a darabot és leírtam a szavakat, amelyek eszembe jutottak. Kíváncsiság, izgalom, változás, szabadság, játékosság és egy csipetnyi abból a ?nem adom fel?-féle küzdelemből, amelynek mindig jó a vége. Valójában miről mesél a zene?
Arról, hogy Magyarországon születtem és itt nőttem fel. A gyermekkori dallamokról, amelyeket magammal hoztam és a szabadjára engedett érzelmekről. Érdekes egy konzervatív közép-európai világból elindulni, aztán Amerikában kitörni és kiteljesedni, majd hazaérkezni. Feltétel nélkül szeretem Magyarországot és nagyon hálás vagyok a lehetőségekért, amelyeket növendékként itt kaptam a mestereimtől.
Hogyan hat az identitásodra az, hogy az év nagy részét a hazádtól távol töltöd?
Megerősíti azt. Közép-Európában sokat tanulunk az európai kultúráról. Minden tanórán szóba jön, hogy mitől vagyunk különbözőek és az is, hogy mi tart bennünket össze. Szerintem akkor értjük meg igazán, hogy milyen európainak és azon belül magyarnak lenni, ha kilépünk Európából, és úgy találunk egymásra. A zene sokat segít abban, hogy ezekben az eltérő kultúrákban megtanuljunk az azonosságunkra figyelni és ne a különbözőségünkre.
Főleg az azonosságé volt a főszerep február 28-án, hiszen nagyszabású koncertet adtál a Zeneakadémián. Milyen érzés magyaroknak Lisztet játszani?
Mindig különleges itthon játszani. Hihetetlen érzés, amikor hazajön az ember, és látja azt, hogy egy-egy motívumot a magyar közönség egészen máshogy ért, mint a külföldi. Hiszen Liszt Ferenc mégiscsak itt született és igaz, hogy magyarul csak hébe-hóba tudott, de magyar zeneszerzőnek vallotta magát, és ebben a szellemiségben is alkotott.
A vendégkönyvedben is akkor dicsérnek a legjobban, amikor Lisztet játszol. A sok kedves üzenet között rábukkantam az alábbira: ?Kedves Ádám! A férjemnek és nekem volt szerencsénk beszélgetni Veled egy kicsit koncert előtt. Csodálom az emberségedet és a hozzáállásodat.? Szerintem fontos, hogy az előadóművész szánjon időt a közönségére, és a hozzászólások alapján úgy látom, hogy ezzel Te is egyetértesz.
Két évvel ezelőtt, amikor a Zeneakadémián játszottam, beültem a terembe, figyeltem, ahogy áramlik be a közönség a koncert előtt, a barátaim, a családom, és éreztem a sok pozitív energiát, amely betöltötte a teret. Én nem vagyok az a típus, aki bezárkózik egy koncert előtt, hiszen a nagy dolgok 90 százaléka addigra talán már el is dől. Ha az ember eltölt tíz-húsz évet a hangszere mellett, és felkészül, gyakorol, akkor már nem lenne szabad min izgulni előadás előtt. Felelősség jó állapotban színpadra lépni, akkor tudunk igazából alkotni.
De azért van benned egy kis izgalom színpadra lépéskor?
Talán olyan ez, mint amikor egy Michelin-csillagos séf folyamatosan tökéletesít egy ételt vagy egy menüt: amikor a vendégek elé tálalja, akkor lehet tudni, hogy a séf az ételnek minden komponensét pontosan úgy akarta tálalni. Akkor érzem jól magam, ha egy repertoár darabjait magamévá tudtam tenni, megfelelő időt töltöttem a felkészüléssel és eljátszottam már. A darabok folyamatosan érnek, az izgalmat a jól bevált út apró kanyarjai jelentik. Egy új műsor esetében azon szoktam kicsit ?izgulni?, hogy a közönség vajon ugyanazt gondolja-e majd az utazásról, amit én.
Mondhatjuk, hogy a darabjaid, a művészeted a közönséggel együtt teljes?
Ez csak így működik. Hiszek abban, hogyha igazán jó műsort alkotunk, akkor azt a közönség is szereti többször hallani. Szerintem egy jól megálmodott műsort kétszer meghallgatni nagyobb élmény, mint sok szedett-vedett repertoárt egymás után.
Apropó koncertélmény. Úgy tudom, részt vettél az egymillió dollárt érő StradiSound high-end hangrendszer kidolgozásában, amely képes a hangversenyélmény reprodukálására. Ha jól tudom, édesapád volt a projekt vezetője, és amerikai szakemberek közreműködésével hat évig tartott a fejlesztés.
Nádor György tanár úr a Zeneakadémián egyszer azt mondta, hogy ?amikor egy művész fellép a színpadra, akkor, abban a pillanatban nagyon sok minden eldől?. Attól, hogy egy CD-t beteszek a lejátszóba, nem történik sok minden. A megfelelő eszközökkel viszont lehet a koncertélményhez hasonló hangzást elérni. A StradiSound fejlesztésében próbáltam olyan szubjektív érzéseket és irányokat képviselni, amelyektől élővé, lélegzővé válhat a zenehallgatás a szobában vagy akár az autóban is. Ha a StradiSound rendszerébe terszünk be egy hanghordozót, akkor már nagyon sok minden eldőlt.
Tehát itthon és külföldön is rendszeresen koncertezel, lemezeket adsz ki, és még high-tech fejlesztésekben is szívesen részt veszel. Annak ellenére, hogy ennyire aktív vagy a zenei életben, viszonylag kevés kritikát találtam rólad. Mit gondolsz erről a műfajról? Szükség van jól megírt kritikákra a 21. században?
A világ az elmúlt tíz évben teljesen átalakult. Korábban a lemezkiadók és a menedzserek egy piramis csúcsán helyezkedtek el és onnan mondták meg, hogy kik azok az általuk érdemesnek tartott művészek, akikkel hajlandók együtt dolgozni. A közösségi média megjelenésével ez a piramis átalakult egy hálóvá, ahol az emberek jóformán egy szinten kapcsolódnak. Ez a berendezkedés szerintem azért is előnyösebb, mert így mindenki szóhoz juthat egy kicsit ismeretségtől függetlenül. Tehát ha egy tehetség korábban háttérbe szorult a piramis rendszer miatt, ma a hálószerű berendezkedésnek köszönhetően ugyanannyi esélyt kap, mint akárki más. Ebben az új rendszerben a kritikáknak valóban kisebb szerep jut. Én egyébként szeretem és hasznosnak tartom a kritikát, de csak akkor, ha őszinte és lehet belőle tanulni.
Sokan tanulnak a Te szavaidból is például a György Ádám Kastélyakadémián, ahol már kilencedik éve foglalkozol fiatalokkal. Mennyire követed a felfedezett tehetségek boldogulását?
Az alapítványunkkal álmodtuk meg ezt a programot, amelynek keretein belül a világ minden táján kutatunk a tehetségek után. ?Felneveljük? őket, hiszen éveken át két komoly képzéssel segítünk nekik a felkészülésben. Az első évfolyamosok, akik 13 éves korukban kerültek hozzánk Pomázra, olyan nagynevű iskolákban szereztek diplomát, mint a Juilliard New Yorkban vagy a Királyi Akadémia Londonban. Nagy öröm számomra az is, hogy szeptemberben a Carnegie Hallban szervezhetünk koncertet az első, nálunk végzett évfolyamnak, akik így bemutatkozhatnak a közönség és a kritikusok előtt is. Ez számomra azt jelenti, hogy a befektetett erő és a szeretet táptalajra talált, és kivirágoztak a tehetségek.
Milyen érzés mentoráltból mentorrá válni? Látni a saját tanítványaidat felnőni és kivirágozni?
A legszebb dolog a világon azt látni, ahogy egy teljesen más személyiség fogalmazza meg ugyanazt a gondolatot, teljesen másképpen. Az én feladatom az, hogy támogassam feltétel nélkül őket. A zongorajáték folyamatosan fejlődik és mi is fejlődünk ezzel. Azt is jó látni, hogy amit adunk nekik, azt ők hozzáteszik ahhoz, amit máshol tanultak, és ezáltal még többek lesznek.
Jámbor-Miniska Zsejke
