Két évvel az Árpád-házi Szent Erzsébet életéről szóló történelmi regény után megjelent a IV. Béla és a tatárjárás idejébe kalauzoló folytatás, amelyben az írótól megszokott olvasmányos stílusban, közelről ismerhetjük meg a válságos időszak közszereplőit és kisembereit, az iskolai történelemórákon „országépítőnek, második honalapítónak” tartott királyunk esendő emberi oldalát. Béla sokáig nem fogadja meg apja, húga és bölcs lovagja tanácsait, és csak akkor változik meg, amikor országa védelem nélkül marad a kegyetlen tatárok seregével szemben. Ekkor viszont önmagát felülmúlva és megtérve az ország megtartójává, a nemzet összekovácsolójává válik.
Zsuffa Tünde hitelesen rajzolja meg egy olyan államférfi portréját, aki hitével és akaratával bebizonyította, hogy az ember akkor képes gyökeres változásra, ha beismeri a hibáit, majd magát és országát egyaránt a gondviselésre bízza. IV. Béla eleinte nem volt sem jó ember, sem jó uralkodó: apja halálát kívánta, hogy végre bosszút állhasson a gyerekként a szeme láttára hidegvérrel meggyilkolt anyja, Gertrúd haláláért. Gyilkosaival ifjú királyként könyörtelenül le is számolt. Apja kérése ellenére annak várandós özvegyét, Beatrixot sem kímélte, majd sorra elbánt a magyar főurakkal. S míg dühkitöréseitől a családját is beleértve az egész udvar szenvedett, elfordult Istentől, Walter lovag tanácsa ellenére magára haragította a pápát, barátait, rokonait és a népét is. A magyarok nem tudtak megbékélni a király által betelepített, annak vendégszeretetével visszaélő kunokkal, és a főúri bujtogatás hatására végül végeztek Kötöny fejedelemmel és családjával. Amikor az indulatai úgy diktálták, a bosszú- és hataloméhes király még öccsével, az őt támogató Kálmán herceggel és apja leghűségesebb emberével, a bölcs német Walter lovaggal is szembefordult. Az egyetlen, akit soha nem tagadott meg, a szűk családja: felesége, Laszkarisz Mária és gyermekei voltak. Bárhogy is alakul a helyzet, őket mindig védelmezte.
Csak amikor a maga által teremtett romhalmaz tetején egyedül, támogatók és barátok nélkül, a Kelet és Nyugat között őrlődő, magára maradt országot könnyűszerrel elpusztító kegyetlen tatárok serege által legyőzve találta magát, jött rá, hogy
bosszúvágya és hataloméhsége majdnem mindent tönkretett körülötte.
Megtapasztalva, hogy a tatárok elleni harcban nem számíthat nyugati segítségre, és a pusztító hadak feltartóztatásával éppen azoknak az államoknak nyújtott védelmet, amelyek magára hagyták a küzdelemben. Látva, hogy húga jóslatai sorra beteljesülnek, végre megértette a titkot, amit Erzsébet oly sokáig hasztalan üzent meg neki: ha a földön nincs szövetségese sem neki, sem az országának, föntről akkor is oltalmat kaphat. Hiszen az ég nemcsak a földet, hanem a királyt is tartja...
Ahogy az előző regényben, itt is a titkos főszereplő, Walter lovag szemszögéből ismerjük meg Magyarország középkori történelmének viharos időszakát. A mindig szókimondó lovag hűséges II. Andráshoz, majd annak rá bízott lányához, Erzsébethez és a családjával is szembeforduló Bélához. Még akkor is, amikor az elvakult dühében börtönbe vetteti, majdnem a halálát okozva. A jó öreg lovag a fiatal király majdnem végzetes bosszúján is képes túllépni, és haláláig támogatja a teljes magárahagyottságában végül Istenre találó uralkodót.
A könyvben ismét felbukkannak az előző részben megismert és megszeretett mellékszereplők: Albert mester, a füvesember, Izolda, az egykori udvarhölgy és lánya, Waltraud, valamint férje, Volker és két gyermekük, Miska és Erzsébet (aki éppen akkor születik, amikor a szent meghal). Őket Walter lovag hozta magával Türingiából András király udvarába, hogy biztonságban legyenek az Erzsébet fiának gyámjaként zsarnokoskodó Henriktől, Wartburg urától. Újra találkozunk a vagyonuk megőrzéséért és gyarapításáért mindenre képes, gerinctelen és kíméletlen főurakkal, Ajtonnyal és Hümér ispánnal, valamint a részeges szerzetessel, Vincentiussal. De feltűnnek új szereplők is, mint a hős Ernye, vagy a kun kovácsmester, Bese és fia, Ákus, aki beleszeret a kis Erzsébetbe. Frigyük Lajos és Erzsébet szerelméhez hasonlóan a népek közötti megbékélés jelképe lesz.
Mint Zsuffa Tünde történelmi regényei kapcsán már megszokhattuk, ez a könyv is legalább annyira szól a hol dicső, hol dicstelen múltról, mint a jelenről. Ezúttal is felfedezhetők párhuzamok a történelmi regény eseményei és jelenünk között. A nemzetközi és a belföldi hatalmi viszonyok, a hatalommal rendelkező szereplők viselkedési mintázatai, valamint a fizikai-természeti körülmények (háború, szegénység) között. Az író így nyilatkozott erről: „A történelem ismétli önmagát, valójában nem változik semmi. Az embertípusok pláne. A regény főszereplőit simán átemelhetjük korunkba.” Ezt most kiegészítette egy újabb üzenettel, amely megmagyarázza, miért ajánlotta a regényt műkorcsolyázó fiának, az országot elhagyni kényszerült Berei Mózes Józsefnek, Pepének, aki anyja szerint ugyanúgy egy romhalmaz tetején ült, mint IV. Béla a tatárjárás után. Az író a novemberi könyvbemutatón elárulta, hogy IV. Béla magára és Istenre találása nyomán ő is két dolgot kért a fiától: soha ne hagyja el az Istent, és soha ne mondjon le a hazájáról. E szülői kérést bizonyára sokan szeretnénk átadni a gyermekeinknek. Ahogy a Szent Erzsébet életéről szóló musical sikere után IV. Béla életének és megtérésének megzenésített változatát is sokan szeretnénk látni.
Antal-Ferencz Ildikó
Nyitókép: IV. Béla ábrázolása a Thuróczi-krónikában
