Az Igazmondók című kiállítás úgy tudom, egyedülálló abban a tekintetben, hogy ?a társadalmi igazmondás generációkon átívelő bemutatása? még nem történt meg hazánkban.
Ezt szerény tudásom alapján állítottam a sajtószövegben; ami pontosabban így hangozna, hogy olyan kurátori kiállításról sem Magyarországon, sem a világban nem tudok, amelynek ez a vezérelve, azaz a koncepció ebben az egy szóban megfogalmazható, gyakorlatilag a szó maga a koncepció. Ha vad akarnék lenni, akkor mondhattam volna, hogy a világon egyedüli, de ez már nagyon kockázatos ? ezt föltételezni, hogy az egész világ összes kiállításáról volna tudomása ma bárkinek is.
Nem jellemző a mai kurátori kiállításokra egyébiránt, hogy több generációt eresztenek össze, valahogyan jobban bíznak abban a kollégák, hogy egy-egy témát csak egy-egy generáció együtt gondolkodásaként, mint ebből levezetett korjelenséget ábrázolják egy-egy kiállításban.
Mi az oka annak, hogy most lett a magyar underground ?egészét? bemutató kiállításra lehetőség?
A magyar ?undorgrund? egészét képtelenség lenne bemutatni! Mint ahogyan egy tizenkilencedik századi politikus fogalmazott: az igaz magyar ellenzéki! Tehát a szembenállás, az egyet nem értés majdhogynem nemzeti karakterjelleg.
Az okai véletlen szerencsés egybeesései jó adottságoknak és fölgyülemlett tapasztalatoknak. Elsőként a befogadó intézmény nyitottsága, ami lehetővé tette e tárlat megvalósulását. Ugyan kitételekkel kerestek meg, tehát ez nem egy teljesen szabadjára engedett kurátori önkény projekt, azokat nem is tartom jónak egyáltalán.
Két, szemre véletlen művész között kellett meghúznom az őket összekötő vonalat, s ezt a fogalmat találtam bennük közösnek. Így egymás után adták magukat a további művészek, akiknek a munkásságát figyelemmel követve tudtam, hogy a megalkuvás, a széppé hazudás nem volt kenyerük pillanatokra sem. Folyamatosan olyan elemelten tudták átlátni a világ gondjait, amelyek nem csak aktuális, fölcserélhető tematika dekonstruálására, közröhej tárgyává tételére szorítkoztak, hanem az egyéni befolyásoltságuk, saját korlátoltságuk alapos ismerete mellett vonták le azokat a súlyos következtetéseket, amelyekre inkább lehet mondani azt, hogy általános emberi problémákat fogalmaznak meg, és nem csak az egyéni önsajnálatukat. Ezek a művek nagyon gyakran a bennünk lévő kicsinyes, önző lénynek mutatnak görbe tükröt, és ezért is ? bár eszközeikben is ? fölforgató hatásúak. Valahogyan nem lettek a kurátorok kedvencei, mert kíméletlen a pontosságuk. Ez bárkit személyesen érinthet, ezért voltam nagyon boldog, hogy ezeket a művészeket, akik számomra az etikai tartás, a soha meg nem alkuvás hősei, egy térben szerepeltethetem. Furcsa módon egy részük ismeri egymást, de inkább még egymás számára is meglepetésként hatottak!
Miért épp Egerben valósult meg a tárlat?
A Kepes Központ az utóbbi évtizedben a vidéki magyar városokban sorra nyíló új kortárs művészeti paloták sorába illeszkedik: ilyen Pakson, Dunaújvárosban, Szegeden, vagy éppen Debrecenben jött létre, ami egy nagyon fontos lépés vissza Európa felé: az emberektől nem szabad elvenni a kortársaikat, és ez fölháborító, hogy ezekre az intézményekre ennyit kellett várni. Minderre normális igény van a városi lakosságban. Viszont a kurátori munkakör még talán nem vette föl ezt a tempót, amit az építészet már igen ? kevesen vagyunk független kurátorok az országban. Így ez a speciális feladat is hamar megtalált, személyes ajánláson keresztül.
Milyen koncepciót követ a tárlat?
A koncepció speciális, mivel nem egy társadalmi problémára reflektál, és állít ki olyan műveket, amelyek a ?kívánt? irányba változtatnak a társadalmon. Ellenkezőleg, a társadalmi berendezkedést, mint olyat, és az alkotó elemeit, az egyént egyaránt végső ellentmondásaival szembesíti. A piac, pénz, gazdaság és hatalom ?mindennapos agymosását? (idézet feLugossy Lászlótól), a szellemi rabszolgatartás mérgeit leplezi le és semlegesíti. Ez mostanában nem divat, mindenki inkább jól akarja érezni magát, ideig-óráig.
Miért épp ezeket a művészeket választottad ki? Melyik generációt képviselik és milyen viszonyban állnak egymással?
Ők a meg nem alkuvók, csak a lelkiismeretükre hallgatnak. Bada, Szulti és Laca (Bada Dada Tábor, Bogdándy Szultán és feLugossy László) ősidők óta ismerték egymást, állítottak is ki együtt számos alkalommal, a nyolcvanas évek eleje óta rendszeresen. Ezért is kerültek egymás szomszédságába a tárlaton. A fiatalabbakat az én bűnöm, hogy egybeverbuváltam, ők egy olyan fiktív csapat, akik egymástól független utakon járnak, de meglepően sok a párhuzam ? ami nem meglepetés, hiszen általános emberi problémákból olyan sok nincs.
A kiállítás fókuszpontjában társadalom- és rendszerkritikus művek szerepelnek, amelynek jó részét be is tiltották. Kiemelnél pár műalkotást, amelynek véleményed szerint izgalmas a története?
A betiltás talán túl erős kifejezés, a szakmán belülről irányuló elhallgatás, eljelentéktelenítés, vagy elkomolytalanítás az, ami a művek nagyobb részéről talán állítható. Miért kellett egy komolyabb, már-már gyűjteményes feLugossy kiállításra egészen az elmúlt évekig várni? (Ez messzire vezetne) De valóban, van konkrétan a kiállításból, a megnyitó megtörténte után leakasztott mű is. Bogdándy akkori sorozatából a Kloroform című alkotás, amely nyers hús fölhasználásával készült. 1989-ben az Ernst Múzeum már igen bűzössé vált ? ez a koncepció része volt! ? ezért Néray Katalin levetette a többi munkájával együtt. (Mára a darab húsok tökéletesen mumifikálódott.)
Az itt szereplő művek, áramlatok milyen művészettörténeti szereppel bírnak megítélésed szerint?
A művészettörténeti jelentőség még várat magára, hiszen a tárlat java része új, vagy 6-8 évesnél nem régebbi mű. A tervünk az volt, hogy ezt a művészi hozzáállást inkább a jelenlegi erejében mutassuk be úgy, hogy az előzményeit is hozzátesszük, azaz, hogy ne akarjuk azt állítani, hogy most sikerült a spanyolviaszt föltalálniuk ezeknek a derék alkotóknak.
Az áramlatok pedig furcsán mozognak manapság: egyfelől azt látni, hogy már bármit lehet, másfelől pedig azt, hogy mintha minden ugyanaz lenne, vagy egy nagyon is konkrétan körülhatárolható ideológia mentén zajlana egy fősodor, aminek a célkitűzéseit jobb elfogadni, ha érvényesülni kíván az ember. Személy szerint egy nagyon szokatlan kiállításnak gondolom az igazmondókat, mert esztétikai kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik, vizuálisakkal viszont nagyon is erősen. Az alkotók a kanonizált, hivatalos vagy magas művészet eszközeit vagy kiforgatják, vagy teljesen szembe mennek velük. Viszont megmaradnak képzőművészeti, azaz képi és olykor egyben szöveges üzenetek összeállításánál, tehát a részvételi művészet szempontjából ? ahol a mű lehet egy jó közösségi vacsora is ? nagyon konzervatívan járnak el. Ez egy Magyarországon, nekünk készült tárlat, ezt külföldön nem is értenék. De úgy vélem, önismeretben, önvizsgálatban lehetnénk ugyanannyira bátrak, mint a tudományban és a sportban. Itt tehát nem a művészettörténeti jelentőség lebegett a szemem előtt, hanem az, hogy egy jobb országban akarom, hogy éljünk mindannyian.
(Fotók: www.facebook.com/KepesKozpont)
