borito_vagott
A biennále bejárata

Mielőtt a Giardini pavilonjainak falai közé kukkantanánk, szabadtereket lesendő, engedjenek meg egy rövid áttekintést a képzőművészeti biennále váltótárlatává vált mustra múljtáról. Öt év szellemi építkezést követően az első nemzetközi építészeti kiállítást 1980-ban rendezték Velencében. Paolo Portoghesi volt a kurátora. Abban az évben egy képzeletbeli utcát húztak föl az Arsenaléban. Olyan tárlat született, amelynek az építészet adta az impozáns díszletét, de amely nem csupán az építészetről szólt. Portoghesi vállalkozása nem maradt a vízibuszmegállóban: hullámokat vert a posztmodern építészeti iskola képviselői közt, szerte a világon. Két évvel később ugyanő az iszlám építészetről érdeklődött, Aldo Rossi pedig Velence feltárásával játszott el 1985-ben. Egy oroszlánugrással innen egyből 2012-be kerülünk, amikor David Chipperfield Common Ground (?Közös alap?) címmel hívta Velencébe a kollégákat. Rem Koolhaasnál 2014-ben a Fundamentals volt a kulcsszó, 2016-ban pedig Reporting from the Front címmel hirdetett közös gondolkodást Alejandro Aravena.

Ahogy arról esett már szó, az idei biennále hívószava a Freespace. Az alapok és a homlokzat után most a szabad tereké tehát a tér. Az Yvonne Farrell és Shelley McNamara kurátorok által kiötlött téma abba a mintázatba illeszthető, amelynek jegyében Velence az építészet és a civil társadalom találkozási, kapcsolódási pontjait vizsgálja egy ideje. Ez az irány nem csupán Paolo Baratta, a biennále elnöke szerint örömteli, hanem a mindennapjait a nagyvárosok fullasztó-friss kulisszái között élők számára is, így ugyanis bárki elgondolkodhat rajta, amíg a zsúfolt kirakatváros legnagyobb közparkjában felhúzott pavilonokban barangol: honnan is jött, és merrefelé tart körülötte a világ?

USA_biennale
A Humanhattan 2050 terepasztala a központi pavilonban

A központi kiállítótérben járva a Sigurd Lewerentz emlékének szentelt csöndes, világos tér ejt elsőnek rabul. A morózus, skandináv formákban és protestáns módra egyszerű vonalakban fogalmazó, szűk szavú svéd építész szakrális épületeiről láthatunk itt tervrajzokat és fotókat. Behavazott, fenyőfák övezte ravatalok, zömök téglakápolnák. Méltó mementó. Mellette a Humanhattan 2050 projekt zaja jelent erős kontrasztot. Nem öncélúan harsány ez a terem, az éghajlati változás és a viharok miatt egyre nagyobb veszélybe kerülő, elöntés fenyegette New York-i városrészről szóló jövendölés az egész világnak riadót fúj ezzel a drámaian összehangolt, sokcsatornás videóinstallációval.

A számomra legerősebb és leginkább emlékezetes bemutató is

az Amerikai Egyesült Államokhoz köthető, a túlparti Los Angeleshez.

A Star Apartments afféle ellen-Rózsadomb-projekt.

A 2014-ben elkészült lakópark 102 apartmanja olyanoknak szolgál hajlékul új esély, új közösség reményét kínálva, akik az utcán éltek azelőtt. Tucatnyi, miniatűr bútorokkal, festményekkel, hangszerekkel berendezett, valósághű garzon-makettet tekinthetünk itt meg, és egy-egy rövid videóban mindegyikről maga a tulajdonos mesél. Úgy leshetünk be tehát a függönyök mögé, hogy biztonságban tudhatjuk a ?csillag apartmanházban? élőket is.

Ahogy végigjártam a központi kiállítóteret, csillagtúrára indulok a nemzeti pavilonok között; elsőnek a németben időzöm hosszabban. A tárlat itt a 28 éven át állt és ugyanannyi ideje nem létező berlini fal körül forog. De tényleg nem létezik már az országot egykor kettészelő monstrum? A kurátorok a fal árnyékának súlyát igyekeztek megmérni. A hidegháború egyik legfontosabb, számos módon megénekelt és színre vitt, nagyon is jelen lévő szimbóluma ugyanis ? mintha a tárlat grafikai megjelenítésével, elrendezésével, illetve az általa felsorakoztatott számokkal egyaránt ezt állítaná ? még mindig nem tűnt el nyomtalanul. Az adatsorokkal bőségesen illusztrált bemutató szerint újra is egyesült az egykori Kelet- és az egykori Nyugat-Németország, meg nem is. Na jó, inkább nem.

Összehasonlíttatik itt a közlekedés, a közigazgatás és a partikultúra is,

és az látszik, hogy még mindig durván a nyugati oldal dominál.

Nemcsak az infrastruktúra és az oktatás fejlettebb az egykori NSZK-ban, de az is kiderül például, hogy mind a 13 országos lapnak nyugatnémet a főszerkesztője. Bár a statisztikák szerint a vallás eleve nem túl fontos a német lakosságnak, kirajzolódik az is, hogy akik a 20. század második felét a keleti oldalon élték le, még kevésbé nyitottak az evilágin túlira. Az Ossie?Wessie-kérdés súlyos tehertétel tehát Németországnak, és bár a tárlat lebomló (szó szerint: ?leépülő?) falakat ígér, elkellne szerintem azért a címbe egy kérdőjel, hiszen a tablórengeteg végső soron arról győz meg, hogy igen lassan pusztul az a fal.

kozponti_pavilon
A központi pavilon apszisa

A német nem-hellyel átellenben, a francia pavilonban újragondolt tereket láthatunk. Bizonyos szempontból hasonló kurátori elgondolás ez a mienkhez, csakhogy itt nem átmeneti átértelmezésről, hanem funkciójukat vesztett épületekről szól a történet, amelyek valami módon ? többnyire amúgy művészeti célú hasznosítás keretében ? újranépesültek. Különösen klassz a tárlaton az, hogy a központi térbe lépve a nyersfából kidolgozott épületmakettek fölött tulajdonképpen kifordítva ? mintha lenyúzott, levedlett bőrként ? az odahagyott funkciók tárgyi lenyomata látható. Mintha valaki, mielőtt becsukták volna a postahivatalt, gyárat, fogorvosi főiskolát, minden ott használt emblematikus kelléket (különös trófeaként) a falakra akasztott volna. Ennek megfelelően távírókészülékek ugyanúgy megtalálhatók a pavilonban, mint idejétmúlt fogorvosi eszközök, kitömött rókák és kerékpárkormányok. Afféle hatalmas csodakamra ez, amelyben a múltat akasztották szögre, de csak azért, hogy végre a jelenről és a jövőről beszélhessenek. A pavilon hátsó részén berendezett munkaállomás pedig arra is alkalmas talán, hogy a látogatók beszélgetései nyomán hasonló gondolatok foganjanak.

Időzni, sőt várakozni az orosz pavilonban is érdemes, hiszen az hatalmas vasútállomássá alakult idén. (Az építők a pavilont, és sok más mellett a kazanyi állomást is tervező Alekszej Szusev előtt tisztelegnek ezzel.) Odabent impozáns, többcsatornás videón követhetjük végig a világ leghatalmasabb kötöttpályás közlekedési hálózatának kiépülését. Az imperializmus megalomán méreteit látjuk. Az orosz vasút izmos gyökérzetként, lüktetű érrendszerként futja be Eurázsiát. Hogy miként viszonyul a kötött pálya a Freespace hívószóhoz? Erre az arrafelé dívó szabadságeszmény adhat talán bővebb magyarázatot?

roman
Pingpongmeccs a román pavilonban

A belga pavilon címe Eurotopie. Ez egy nem túl szellemes játék ugye, ha nem tévedek az Európa és az utópia szavakkal. A belső EU-zászló-kék, az elrendezés pedig a brüsszeli Európai Parlament jól ismert termének elrendezését mintázza. A belgák ezzel az installációval azt hozzák a látogatók tudomására (nem is túl diszkréten), hogy ennek az öreg kontinensnek az adminisztratív szíve ugye mégiscsak náluk dobog. Ezzel a szórejtvény első felét pipálhatjuk is, az utópiát pedig az a kissé gyerekes ötlet hozza játékba, hogy minden, a kék arénába betérőnek le kell a cipőjét húznia. A szabadtérnek is vannak elvégre játékszabályai.

A finn pavilonban azt olvasom viszont, hogy a tőről metszett freespace nem a politikai küzdőtér, hanem a könyvtár, és ezzel nehéz is volna vitába szállni. Az Alvar Aalto tervezte viipuri könyvtár katalógusát lapozgatom, és ebben az otthonos kis térben tényleg úgy érzem: épülésemre szolgálnak a látottak. (A projekt címe ugyanis Mindbuilding ? vagyis elmeépítés.)
Legutoljára a román pavilont hagyom, és ismerős ?tájjal? találkozom odabent. Az enteriőr ugyanis a szocreál blokkházak játszótereit idézi. A beton asztalon pingponglabda pattog, aki pedig bátor, piros labdával rúghat gólt a szőnyegporoló-kapuba, ahogy gyerekkorában annyiszor. És mi, kelet-európaiak, azt hiszem, gyerekek leszünk itt pár percre megint, és átéljük a szabad tér szomszédos panelrengetegben tanult fojtogató ötletét.
Vass Norbert
Fotó: Vass Norbert