Villeglé 1947-ben kezdett talált tárgyakat, majd 1949-től plakátokat gyűjteni, amelyekből aztán létrehozta saját kompozícióit. A „plakátrablás” önmagában érdekes gesztus, hiszen egyszerre kérdőjelezi meg a szerzőség és a műtárgy fogalmát. Villeglét elsősorban a járókelők által letépdesett plakátok érdekelték: „A művészet nem egy ember produktuma, hanem mindenkié” – hangoztatta előszeretettel. Tehát akkor kezdte izgatni a plakát, a tervező által megalkotott és egy gép által létrehozott „alapanyag”, amikor azon már más is végrehajtott bizonyos gesztusokat. Ezekkel a destruált darabokkal dolgozott, amelyeket tovább módosított, manipulált, hogy az apró darabokat összeillesztve, rekonstruálva létrehozza kompozícióit.
A tépett plakátokból készült alkotások sok szempontból érdekesek. Először is a fragmentáltság mentén keltik fel a figyelmet. A valóság mozaikdarabjai ezek, részletek, amelyekből azonban már nem fejthető vissza az egész. Félbehagyott mondatok, félig kitörölt arcok, leszaggatott elemek, homogén színfoltok építik ezeket a műveket, amelyek tépett, csipkézett szélei a szilánkosság érzetét keltik, és a sérülékenység (vulnerability) fogalmát is behívják a befogadásba. Ugyanakkor e szakítások, szaggatások rendkívül performatívvá teszik ezeket a kompozíciókat, hiszen őrzik a „plakátrablás” mozgalmasságát, akciódússágát.
Közben azt sem lehet elfelejteni, hogy Villeglé a második világháború utáni években kezdte leszaggatni az utcáról e plakátokat, majd a műtermében művészetté formálni a darabjaikat. A destruálás reflexió is a barbarizmusra, az ész elembertelenedésére, arra, hogy van-e értelme még művészettel foglalkozni. Ezek a plakátok válaszok Theodor Adorno német filozófus 1949-es kijelentésére is, miszerint Auschwitz után verset írni barbárság, művészetet már nem lehet ugyanúgy és ugyanazokkal az eszközökkel művelni, mint a háború előtt.
Villeglé plakátrabló akciói a destrukciót helyezik előtérbe, ugyanakkor az alkotásban jelen van egyfajta rekonstrukciós szándék is: a valóság szétesett és széthullott elemeiből hozott létre újfajta valóságot, úgynevezett művészetet, amelynek saját ideje és tere van annak ellenére, hogy a külső realitás elemeit hordozza magában.
E plakátok azért is izgalmasak, mert tulajdonképpen a pop-art előfutárának tekinthetők, ugyanis a felsejlő részletek sejtelmesen ugyan, de képet festenek a társadalomról, a fogyasztói és tömegkultúráról. Villeglé elsősorban olyan képeket választott, amelyeknél „a reklámmosoly és a politikai szlogen új értelmezést nyer”. Közben pedig tagadhatatlanul festőiek is e munkák, hiszen a színek, a kompozíciók, a képek és a szavak megválasztása és egymás mellé illesztése egészen költőivé teszik a képeket.
Villeglé kompozícióit az is izgalmassá teszi, ahogy az utcáról, a nyilvános terekből beemeli ezeket a plakátokat, így tulajdonképpen a Walter Benjamin-i aurával gazdagítja őket. Művészetté teszi azt, ami korábban a sokszorosítás és a tömegkultúra terméke volt, és bár e művek szerzőisége továbbra is nyitott kérdés marad, azzal, hogy ezek a tárgyak átkerülnek a white cube terekbe, rangjuk lesz. „A dekollázs művészete felhívás arra, hogy a propaganda és a reklám birodalmából… átlépjünk az álmok és a képzelet költői világába” – mondta a művész.
A kiállítás egyébként az alkotó ultrabetűivel és fantáziarajzaival indít: itt a nyelv szétesik, a betűk felrobbannak, az értelem semmissé lesz. Teli vannak ezek a művek játékossággal. Villeglé később a jeleket és a szimbólumokat még határozottabban igénybe vette, és kidolgozott egy „társadalompolitikainak” nevezett ábécét. És bár ezekből az elemekből szöveget „épített”, azok képként jelentek meg a néző fejében, ahogy ezt a kiállítás második részében látjuk is, sőt, „a filmes graffitik, a költői »ultrabetűk« és a tépett plakátok szakadozott tipográfiája ekkor olyan írás-kép-jel együttessé olvad össze és lényegül át, amelynek eredete egyszerre anonim és kollektív”.
Villeglé ezután még hosszan bővítette saját ábécéjét, különböző eredetű szimbólumokat adott hozzá, betűgrafikáit pedig a legkülönfélébb felületeken és médiumokon használta fel a kompozíciók megalkotásához: vásznon, falon, valamint szobrokon jelennek meg e betűk. Idézetek, aforizmák, versek, a művészetről és az életről szóló gondolatok találkoznak, új fejezetet nyitva az életműben.
A 2000-es években aztán az utcán talált matricákból épített kollázsokat, amelyek sokkal levegősebbek, mint a korábbi munkái. Az utca nyelve emelődik be újfent a kiállítótérbe, miközben a nyelv és a vizualitás megint párbeszédbe elegyedik egymással.
A kiállítás szeptember 22-ig látogatható.
Fotók: Tóth László / Zsolnay Örökségkezelő Nkft.
