Ha én szél lehetnék… Koronczi Endre biztosan képpé tenne

De hiszen én szél vagyok! A kiállítás terét bejárva mindenhol magamra ismerek. A filmkockákon, a fotókon, a rajzokon, a bel- és a kültéri installációkban egyaránt meglátom magamat. Én vagyok a feketén gomolygó gomoly, ami az egyik kép alsó sarkából indulva először felfelé cirkulál, majd kimerülve visszatér önmagába. De én vagyok a fűszálak között elsuhanó picike szellő is, amely éppen csak megborzolja a leveleket, majd máris továbbillan. Olykor vad orkán, viharos szél vagyok, mint ami azon az expresszív vonalakból és intenzív fekete foltokból felépülő kompozíción jelenik meg. Kifolyik a lélek a számon, ordítok, tombolok – majd újra beáll a szélcsend. De magamra ismerek abban a Koronczi-rajzban is, amelyen a szél lassú köröket leírva hömpölyög. Ilyen vagyok a lusta vasárnap délutánokon, amikor hagyom, hogy a percek kifolyjanak az ujjaim közül…

Aztán ott van az a kép is, amelyen légies körök, kiradírozott részek és vastag vonalak egészen izgalmas térélményt hoznak létre.

Én is tudok ilyen lenni: teremtő szél, amely átrendezi a környezetét; épít, létrehoz, konstruál. Máskor pedig olyan vagyok, mint egy fergeteg: falnak rohanok, ajtót döntök, pusztítok. 

„Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek, / Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem, / Látja, hogy kezemben kés van, köszörült kés, / S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem.”

De hirtelen feltámadó fuvallat is tudok lenni, amely érzékien megremegteti a környezetét. Olyan, mint abban a mozgásra beinduló installációban, amelyben a fúvóberendezés kellemesen rezonál egy súlyos báránybőr takaróval és egy könnyű nyári ruhácskával. A báránybőr szöszei megrezegnek ugyan a megelevenedő levegőmozgás hatására, de a takaró nem mozdul el a helyéről, míg a lenge ruhácska fel-fellibben, ráncolódik, elsodródik a takaró felett. A szél más-más hatást gyakorol a különböző anyagokra. Éppúgy, ahogy én is másképpen rezonálok különböző személyekre. Másként érzékelnek, másféle impulzusokat váltok ki belőlük.

De olykor csak állok a nagyvilág legközepén, és nem mozdulok.

Szélcsend vagyok, mint azon a kimerevített filmkockán, amelyen Koronczi ívesen meghajlított fóliája mereng a sejtelmesen kékellő térben. Rögzített pillanat, amely csak áll és mereng az itt és mostban. 

Csendes vízfelületen levitáló fólia vagyok, aki épp csak annyit mozdul, hogy a napfény megcsillanhasson a felületén. Ilyenkor békésen fodrozódó szellő vagyok, aki tűnődik, és megérzi a súlytalanságát. Könnyedén lebeg időben és térben. Libbenésemben béke és csend van.

„Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt / Úszom át a léget néma nyúgalomban, / Létezésemet csak a kis méhe tudja, / Mely hazafelé tart a rétről fáradtan.”

Aztán újra erőt veszek magamon, és elindulok. Fújok, ahogy a torkomon kifér, és nézem, miként hatok. Hogy le tudok-e dönteni valakit a lábáról? Meg tudom-e simogatni a kedves arcát? El tudom-e sodorni azt, aki az utamat állja? Fel tudom-e karolni, amire szükségem van? Ki tudom-e tépni azokat a gyökereket, amelyek gátolnak? Meg tudom-e változtatni a világ forgását? Tudok-e a parázsból tüzet csiholni?

Fóliatestet öltő és mozgásérzékelőkkel életre kelő szél vagyok, amely segít észlelni az időt.

Amely megmutatja, hogy az emberi létezés pillanatnyi, az időtlenséget csak a jelenségek hordozzák. Örökkévaló szél vagyok, aki mindig fúj, még ha nem is érzékeljük vagy látjuk…

Végül a sarokba vetített videóinstalláció ráébreszt, hogy ezerféle arcom van ugyan, leginkább mégis tünékeny, pillanatnyi szellő vagyok, akinek a létezése nem más, mint anyagtalan lebegés időben és térben. Súlytalan légáramlás vagyok, aki fellibben, mint egy tündér, majd huss, elillan, mintha soha nem is lett volna. Létezésem valahol félúton van lét és nemlét között, főldiekkel játszó égi tünemény, csilló könnyűség. Semmibe vesző, röpke jelenés vagyok.

„Ma lágyan suttogó, szelíd szellő vagyok, / Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok, / Csókot lehelek a bimbók ajakára, / Édes meleg csókom hű szerelmi zálog.” 

Az idézetek Petőfi Sándor A szél című versének részletei.

Koronczi Endre Ha a kanálból kifújja a szél a levest… című kiállítása a pécsi m21 Galériában, február 20-ig látható.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu