Előadása középpontjában az 1948 és 1956 közötti periódus állt, amikor Molnár Ferenc semmilyen formában nem juthatott színpadra Magyarországon. Tézise szerint ez az időszak napjainkig kísérti Molnár hazai színpadi jelenlétét. „Ezt a nyolc évet üres emlékezeti térnek tekintem, és az ürességből következő hatás- és játéktörténeti folyamatok megértésére teszek kísérletet.”
Két képzetrendszert emelt ki.
„Az egyik Lukács György filozófus felől közelíthető meg, aki cinikusnak és szentimentálisnak nevezi a szerzőt. Két cikkben határozott keretet rajzol Molnár köré. Az egyik az Andor című regényről írt 1918-as kritika, a másik egy 1929-es portré, amelyet Kelemen László álnéven publikált. Szerzőségét Lackó Miklós történész tárta fel 1979-ben. Megjegyzem, az írások kevésbé olvasott lapokban jelentek meg, és megjelenésükkor visszhangtalanok maradtak. Lukács elemzése azonban a hatalmi struktúrák változásával, három évtizeddel később meglelte értelmező közegét.”
Lukács képzetrendszere négy karakterjegyet tár elénk – tette hozzá. „Molnár világhírű, polgár és újságíró. Életművét a proletárhatalom nem egyszerűen a magyar irodalomból rakja ki már nagyon korán, hanem a magyar színpadoktól is elzárja, mivel osztályérdekeit nézve új közönséget feltételez, amelynek új író, új színház és új város kell.”
Lukács bohémnak tartja Molnár újságírói életformáját, ezért nem várja el tőle, hogy szocialista társadalomkritikát írjon. Határozott véleménye, hogy a szerző a proletár irodalom ideáljához képest stilárisan megalkuvó:
„Puha nyelvi készlete csiklandoz, és nem szurkál.”
Az 1947-es országgyűlési választások előtti hetekben, júliusban a Magyar Művészeti Tanács által javasolt színművek sorában még 13 Molnár-dráma szerepelt, míg a kommunista hatalomátvétel után már egy sem.
A Molnár leállása előtti három hónapból három idézetet osztott meg.
Íme az első:
Egy áprilisi kritikát is felidézett, amely a Válaszban jelent meg:
Egy hónappal később jelent meg az alábbi két idézet, amelyeket két hét különbséggel publikálták:
Jákfalvi Magdolna hangsúlyozta: a második cikkben kiálltak Molnár mellett. Nemcsak azt sorolták fel, hogy miként látták a szerző nemzetközi sikereit, de arra is kitértek, hogy a Pesti Színházban a Liliom a 75. jubileuma felé közeledett.
„Ilyenfajta párhuzamos kritikára később már nem látunk több példát. 1948 őszére a Molnár-kánon megállítása egyértelművé válik. Az utolsó budapesti bemutatót a Modern Színházra átnevezett épületben tartják, amely a Jókai tér 10. szám alatt van. Greguss Zoltán igazgató Az ördöggel nyitotta meg az 1948–49-es évadot. Ez az a kis színház, ahova a szerző ’56-ban visszatér.”
Molnár utolsó vidéki bemutatója a nagy csönd előtt Pécsett volt, amely után a következő jelzőkkel búcsúztatják az írót: „az üres, fülledt Molnár Ferenc-i polgári neoncsillogás”, „zugintézményben játszik, mert oda való”, „hírhedt misztikus zagyvaság”, „ízlés- és erkölcsromboló”, „szégyenteljes”.
Hermann István 1956 elején próbálta egy kicsit tompítani Lukács korábban domináns értékelését:
Molnár 1956 júniusában Az ibolyával tért vissza a Jókai téri színházba, amelynek akkor Vidám Színpad volt a neve. A visszatérés helye megerősíti a szerző emlékezeti és játékhelyét, amely vidám, bulvár, könnyed, komolytalan és kicsi – fogalmazott a színháztörténész.
A teátrum a város közepén, a pesti Broadway mellékutcájában, a Thália és az Operett Színház közelében, de mégis a periférián volt. Visszatérése nagyon lassú és óvatos volt, de aztán Turay Ida főszereplésével mutatták be a darabot. Eleinte csak pici színpadokhoz jutott, majd már a vidéki nemzetik is befogadták. 1957 tavaszán Debrecenben Márkus László és Latinovits Zoltán főszereplésével kezdődhetett el a Játék a kastélyban próbafolyamata. Egy nappal később a Magyar Néphadsereg Színházában (a mai Vígszínház – a szerk.) Sulyok Mária, Bilicsi Tivadar és Ajtay Andor játszotta A hattyút.
A nagy csend nyolc éve kiürítette az emlékezeti teret.
Molnár darabjai kikoptak a színházakból, a könyvei elérhetetlenek lettek, a határok lezáródtak, és új nyelvi-értelmezői keret, a szovjetizálódás jelent meg a színházakban.
Nagy Péter, a Nemzeti Színház igazgatója 1978-ban megírta Molnárt rehabilitáló nagy tanulmányát, amelyben az ismeretlenség tematikáját használta képzetrendszerként, de az író dramatikus életművét eltakarta.
„Nagy két tanulmányt jegyez Molnárról, de a másodikat csak a rendszerváltás után, 1992-ben jelenteti meg. Ismeretlennek látja a szerzőt azért is, mert műfajának a publicisztikát véli, a drámáiban is a publicisztika stílusjegyeit fedezi fel. Felmerül benne a kérdés, hogy Molnár miért tud egyáltalán drámát írni. Szerinte valójában fordító, mivel francia bohózatok fordítása révén tanulta meg a szakmát. Saját jogú íróságát igazolni kell, mert nincs összegyűjtött drámakötete. Írásgyakorlatát a színészre írás erősítette, kabarék, jelenetek után kezdett el darabokat írni, dolgozta bele magát a színpadi szövegekbe. Nagy Péter észleli ezt, de a rendező státuszával azonosítja. Úgy véli, hogy Molnár rendező volt, és ezért hallotta meg, amit a színészek mondtak.”
Nagy Péter az ismeretlenséghez hozzákötötte Molnár freudizmusát. Úgy vélte: ő volt az első drámaíró, aki a színpadon kamatoztatni tudta a tudat és a tudattalan viszonyainak új tanait. Jákfalvi Magdolna szerint az állítás nem teljesen igazolható, és Nagy a marxista lélektani viszonyelemzésekkel megterhelte szövegelemzéseit.
Hozzátette: Molnár eredetiben akkor lenne játszható, ha visszatérne a lipótvárosi polgárság, de mivel ez már soha nem történik meg, darabjaiban más alakba kell rendezni az absztrakciót és a tapasztalati tudást. Ezt teszi Mohácsi János, Jeles András és tette legutóbb Zsótér Sándor a Vígszínház A doktor úr című előadásában. „Tegyük hozzá, hogy Várkonyi Zoltán és Lengyel György ezt nem tették meg, hiába voltak kiváló játéktapasztalattal rendelkező színészeik, mint Páger Antal, Ruttkai Éva, Márkus László vagy Sulyok Mária.”
Nyitókép: Molnár Ferenc 1941-ben. Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtár, Nyomdai és Fotográfiai Osztály
