Tizennégy évesen, autodidakta módon kezdett sakkozni. Szerelem volt első látásra?
Igaz, hogy autodidakta módon kezdtem el komolyabban foglalkozni a sakkal, de öt-hat éves koromban nekem is megmutatták a lépéseket. Nagyapámra emlékszem főként így. Érdekelt a sport, a sakk is, olvasgattam a híreket, de nem igazán értettem a lényegét. Akkoriban inkább a fizikai sportok, a foci, pingpong meg a gombfoci vonzott. Aztán egy szomszéd panelházban lakó fiú, Schüll Gyula, nem is tudom, miért, odahozott a pingpongasztal tetejére egy sakktáblát, játszottunk három partit, és bár később is jobban játszott nálam, sikerült legyőznöm őt 2,5:0,5-re. Neki és nekem is óriási lökést adott ez a három játszma, elkezdtünk először ketten, majd egyesületben sakkozni. Spirálfüzeteket írtunk tele úgynevezett pontozós játékkal, amihez hasonló könyvet írtam később 10×10 sakkteszt címmel. Az a lényege, hogy a játszmaleírást lefedjük egy papírlappal, és folyamatosan húzzuk lefelé, a szöveget olvasva, és ha piros pontot látunk, az azt jelenti, hogy a következő sorban jön a lépés. Ilyenkor kell gondolkodni a legmegfelelőbb megoldáson, aki a legjobban tippel, az sok pontot kap, a rossz lépés pedig csak egy pontot ér. A végén összeadtuk, ez a játék nagyon motivált mindkettőnket. Nagyjából így indult a dolog.
Hogyan folytatódott?
A közeli művelődési házban Tichy-Rács Józsefnek volt egy másfél-két órás foglalkozása, beültünk, és próbáltuk megérteni a dolgokat. Nem annyira oktatás volt, játszott velünk, felvázolta a lehetőségeket, és javasolta, hogy igazoljunk le a Vízügy nevű csapatba. A barátommal még fehér hollónak számítottunk egy olyan egyesületben, ahol nem voltak ifjúsági játékosok, 14-15 évesen a felnőttekkel gyakoroltunk. És akkor a Vízügy nevű kis csapat nagyrészt a mi pontjainknak köszönhetően feljutott az NB II-be.
Végül a sakkmesteri szintig vitte, aztán 2008-ban abbahagyta a versenyzést.
Egy kívülálló számára lehet, hogy ez nagy dolog, de valójában minden ember sakkmesternek születik, csak nem lesz azzá. És nem azért, mert az emberek buták vagy intellektuálisan nem érettek erre a játékra. Hanem mert a sakkot nagyon kell szeretni, gyerekként is. Egy életre elköteleződtem, és jó döntéseket hoztam. A szüleim is jó döntést hoztak azzal, hogy hagytak sakkozni. A barátom, aki tehetségesebb volt, már nagyon régen befejezte a sakkot, mert híján volt azoknak a tulajdonságoknak, amik bennem megvoltak. Ki merem jelenteni, a sakkérzéke jobb volt, de nem volt kitartó, nem volt szorgalmas, nem égett benne a belső tűz.
Amikor váltottam a Vízügyből a Tipográfiába, az egy teljesen más közeg volt: már nem öregurak ültek a teremben pipázgatva, hanem mesterekkel lehetett nézni-hallgatni. Egy héten kétszer tudtam velük elemezni, de jártam más egyesületekbe is mesterekkel sakkozni, szóval akkoriban az egész életem úgy telt, hogy mindennap sakkoztam, gyakran egyedül is, és olyanokkal játszottam, akik még láttak nagy sakkozókat a múlt századból, például Maróczyt. Sajnálom, hogy akkoriban nem érdekelt a sakktörténelem, mert ha lett volna egy diktafonom, sok-sok kincs maradhatott volna ránk. De az embert fiatalon nem érdekli a múlt, másrészt nem volt meg a technikai felszerelés hozzá. Szóval a mesteri címig eljutni nem egy óriási dolog. Huszonöt évesen, ahogy nekem sikerült, ma már különösen nem az.
Említette, hogy hagyták sakkozni, és megvolt önben a tűz. Ennyi elég, hogy valaki eljusson a mesteri címig?
Akkor elég volt, és most is majdnem. Az általam tanított gyerekeknél is az a döntő tényező, hogy ki mennyire szereti a sakkot. Mert ha a szülő szereti, és ő tolja a gyerekét edzésre, az nem jó. Abban az időben hatalmas motivációt jelentett, ha megnyertem egy ötperces partikból álló schnellversenyt mesterek és mesterjelöltek előtt, miközben gyengébb sakkozó voltam náluk. A gyerekekben is kell lennie olthatatlan vágynak a sakk és a győzelem iránt. Ha nyolc-tíz évesen kezdtem volna sakkozni, amit akkoriban kevesen tettek ilyen korán, és ugyanezekkel az alaptulajdonságokkal rendelkezem, akkor egy kicsivel jobb sakkozó lettem volna, de valószínűleg nagymester nem. Ez a kvalitás valószínűleg nincs meg bennem, de ez engem nem keserít el, mert a sakknak csak egy kis szelete a versenyzés. Rengeteg másban találom meg az örömömet és a helyemet a sakktársadalomban. Mindig azt tehettem, amit szerettem vagy szeretek, ennél nagyobb kincset nem kaphatok az élettől.
Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
