Jámbor Nándor: Olyan szövegeket mondtunk el a próbákon, amelyek hirtelen valóságossá váltak

Olvastam, hogy egy számomra megjegyezhetetlen nevű bajor helységben született, aztán Orosházán gyerekeskedett. Erre mi a magyarázat?

Valóban Fürstenfeldbruckban születettem 1992-ben Németországban, amely helység valóban Bajorországban van, legjobb tudomásom szerint München közelében, bár még nem jártam arra.

Leszámítva első látogatását. Miért pont ott született?

Akkor még nagyon fiatalok voltak a szüleim, és édesapám a '90-es években azzal foglalkozott, hogy használt, de jó minőségű nyugati műszaki cikkeket, illetve autókat hozott haza, és ezeket eladta itthon. Azon a napon valami gond volt a német határnál a kocsival, amit behoztak volna. Apám elment intézkedni, az édesanyám pedig, aki vele utazott, – én meg az ő hasában jártam a világot több mint nyolc hónapja – érezte, hogy az izgalom miatt felgyorsulnak a dolgok. Ennek köszönhető, hogy fent említett bajor városkában láttam meg a napvilágot. Tervezem is, hogy egyszer odautazom, és megnézem magamnak.

Ez izgalmas életkezdésnek tűnik.

Ez a start tényleg meghatározta a folytatást. Azóta is mindig jut valami izgalom.

Mikor kezdte sejteni, hogy érdekli a színészet?

Édesanyám korán észrevette, hogy nagyon szeretek olvasgatni, imádok verset mondani. Képes voltam reggel hatkor bemászni az ágyukba, és – egy konkrét esetben az Orvos a családban című kiadványt lapozgatva – felrázni őket azzal a kérdéssel, hogy mi az az ízület. Folyton olvastam, és imádtam szavalni, szavalóversenyekre járni. Anya látott egy újságkivágást arról, hogy megalakult Orosházán az első gyermekszínjátszó csoport, és megkérdezte, érdekel-e. Az első produkciónk a Rigócsőr király volt, amit számtalan siker követett úgy, mint a Macskacicó és a többiek. Nagyon élveztem.

Aztán jött Szentes és a híres, ma már nem létező drámatagozat.

Igen, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium híres drámatagozata diákja voltam.

Ami most múlik pontosan.

Sajnos, de ez egy hosszú folyamat vége. Amikor 2007-ben odakerültem gimibe, már másnap a Délmagyar címlapján láttam magam.

Miért?

Mert az akkor frissen kinevezett igazgató urat elfelejtettem felkonferálni az évnyitón. Köszöntöttük a diákokat, és azzal folytattam, hogy ünnepségünk zárásaként énekeljük el a Szózatot. Valahogy átugrott a szemem a köszöntésén. Elég nagy ribillió lett a bakiból, behívtak az igazgatói irodába, hogy valljam meg, ki bérelt fel. Mondtam, hogy senki, és elnézést kértem.

Utána jött Kaposvár?

Igen. Először a pesti SZFE-re felvételiztem, de az első forduló előtti este volt a szerenád napja, amikor körbementünk a városon köszönteni a tanárokat. Másnap nem voltam igazán a csúcson. A kaposvári felvételi előtt éreztem, hogy nagyon össze kell kapnom magamat.

Összekapta?

Igen, de az elején annyira izgultam, hogy a nevemet se tudtam csípőből kimondani. Faludi Villonnal kezdtem, amit imádok, de valahogy a vége felé lezuhant a roló a fejemben. Aztán Az ügynök halálából mondtam Biff monológját, egyenesen Kocsis Pálhoz, későbbi osztályfőnökömhöz, intéztem a mondatokat, ő pedig valahogy el is kapta tekintetem.  Akkor éreztem, hogy van még esély. És akkor kérték a másik monológot. Truffaldino volt Goldoni Két úr szolgája című vígjátékából. A választott jelenetben összecseréli gazdái leveleit, és kenyérbéllel tapasztja vissza a borítékokat. Még otthon a zsebembe raktam egy szelet kellék kenyeret. Mire sor került rá, keményre száradt, és majdnem megfulladtam, amikor rágni kezdtem. Erre már nem kellett rátenni semmit.

Felvették?

Továbbengedtek a második fordulóba. Ott már a többiekkel megismerkedve, összedolgozva ki tudtam bontakozni, és végül fel is vettek.

Milyenek voltak az egyetemi évek?

Kocsis Pál volt az osztályfőnökünk, akkoriban a kaposvári színházban játszott. Az első évben nagyon erős mesterségi alapokat adott nekünk, rengeteg önálló munkát is kellett végeznünk. Apró – én akkor úgy éreztem - tyúklépésben haladtunk előre, de utólag hálás vagyok érte. Az első év olyan szempontból is izgalmas volt, hogy akkor találtuk meg ebben a közösségben és közegben a helyünket, a saját nyelvünket, akkor tanultunk meg együtt dolgozni.

Ráadásul egy mindannyiuk számára idegen helyen.

Pontosan, és Kaposváron nem nagyon lehet mást csinálni, mint azzal foglalkozni, amiért mi odamentünk. Mi legalábbis így gondoltuk. Szerencsére rendkívül jó osztályközösségünk volt. Konfliktusok csak abból adódtak, hogy épp ki használhatja a próbatermet, nagyon-nagyon szerettünk együtt dolgozni.

Mikor lépett be az életébe a szombathelyi Weöres Sándor Színház?

Másodév után csörgött a telefon, Réthly Attila hívott, hogy csinál egy nyári játékot Szombathelyen, és lenne benne kisebb szerep számomra. Így kerültem első ízben Szombathelyre, és első látásra szerelem volt. Nagyszerű csapatba csöppentem. Ott volt például Bezerédi Zoltán, aki nyaranta szokott velük játszani. Akkor találkoztam először Jordán Tamással, Mertz Tiborral, Szabó Tiborral, az egész szombathelyi csapattal.

Az első vendégszereplése miatt vált lehetővé, hogy a diploma után a szombathelyi társulat tagja lehessen?

Készítettünk egy emlékezetes vizsgaelőadást, a Kelemen József rendezte Három nővért. Igyekeztük több helyre elvinni, hogy lássa a szakma, és akkor majd jól elkapkodnak minket a színházakhoz. Jordán Tamás nem tudott eljönni egy ilyen szeánszra sem, ezért úgy gondolta, hogy meghívja az előadást Szombathelyre.

És „elkapkodta” magát?

Lejátszottuk Szombathelyen is két szereposztásban, és mivel a színházba fiatal művészeket kerestek, az előadás alapján ötünknek gyakorlati helyet kínáltak: Hartai Petrának, Matusek Attilának, Kenderes Csabának, Edvi Henriettának és nekem.

Akkor még a szombathelyi színház is nagyon fiatal volt.

Olyannyira, hogy amikor először jártam ott, leszálltam a buszról, és megkérdeztem egy járókelőt, hogy merre van a színház, nem tudta megmondani, pedig úgy 150-200 méterre van a buszpályaudvartól.

Beváltak az elképzelései?

A valóság túl is szárnyalta az álmokat. Igazából a legnagyobb tutiba csöppentünk. Az első évad egy budapesti kőszínháznak is becsületére vált volna. A rendezői névsor is nagyon impozáns volt. Elképesztő minőségben készültek el az előadások, hogy abban az évadban kivétel nélkül mindegyik elhozott valamilyen díjat. Tehát az a színház csodálatos, felívelő szakasza volt.

Meddig volt szombathelyi színész?

Valamilyen szempontból még ma is az vagyok, de nyolc évet töltöttem el ott, és nagyjából hat évig voltam társulati tag a Weöres Sándor Színházban.

Aztán úgy érezte, mozdulnia kell?

Élt bennem olyan vágy, hogy máshol is megmérethessem magam, bár nagyon szerettem, illetve szeretek ott játszani. Kelemen József, a Thália főrendezője, aki az egyetemen megrendezte a már említett vizsgaelőadásunkat, ajánlott egy vendégszerepet a Komédia egy bankrablásról című darabban. Meg is beszéltem Szombathelyen az igazgató úrral, hogy szeretném, ha úgy terveznék a következő évadot, hogy akkor ezt vállalhassam.

Lett belőle konfliktus?

Egyáltalán nem, azt mondta, hogy tulajdonképpen ő is örül, hogy lehetőséget kaptam. Aztán az átigazolási időszakban, márciusban újra felhívott Kelemen József, hogy lenne még két szerep, és vajon ezzel át is szerződnék-e a Tháliába.

Azonnal döntött?

Elég gyorsan, majd nehéz szívvel, de nagy örömmel és sok várakozással elköszöntem a szombathelyi társulattól. De, mint már említettem, igazából ez nem volt egy végleges búcsú, a mai napig járok vissza. Minden hónapban játsszuk például A Pál utcai fiúkat.

Mióta?

Szerintem legalább hat éve, az biztos, hogy túl vagyunk a századikon előadáson.

Szombathelyen mindenki többször is megnézi ezt a musicalt?

A Weöres Sándor Színháznak ez az első százas szériája. Tudok olyan nézőről, aki már tíznél is többször látta, tehát egészen elfogult rajongói is vannak. Illetve ez egy olyan előadás, ami folyamatosan újabb és újabb közönséget képes megszólítani. Mindemellett úgy tűnik, hogy a szombathelyi színházba járóknak közös ügyévé vált, hogy időnként el kell jönni és újra megnézni A Pál utcai fiúkat.  

Hogy érzi magát Pesten, a Thália Színházban?

Nagyon jól, itt is széles és színes palettán épül a repertoárom.

Hány bemutatója lesz ebben az évadban?

Két új bemutatóra készülök, de továbbra is játsszuk a Komédia egy bankrablásról című előadást. Bizonyos szempontból ez is különleges a magyar színházi palettán, mert nálunk egy nagyon jól kitalált, rengeteg színházi trükköt alkalmazó, brutális tempójú, tulajdonképpen bohózati elemekkel átszőtt vígjátékként kerül a közönség elé. Tele van zenés betétekkel, és olyan technikai bravúrokkal is, amelyek nem jellemzőek a hazai színházra. Repertoáron marad a Nyakamon a nászmenet is, epizódszerepem van benne, és  nagyon szeretem játszani.

Mi lesz a két új előadás?

Már próbáljuk Az utolsó vacsora című darabot, ami Dan Rosen amerikai szerző filmjéből adaptált társadalmi szatíra. Izgalmas lesz, mert egyszerre tartalmazza egy akciódráma, egy thriller, a társadalmi szatíra elemeit, és meglehetősen provokatív.

Ezt is a nagyszínpadon mutatják be?

Igen, ami a színháztól elég bátor vállalás, így a főpróbahét előtt nagyon szurkolok is azért, hogy találja meg a nézőket.

Miről szól a darab?

Az a darab egyik fontos vetülete, hogy egyelőre még kevésbé szörnyű az a világ, amiben élünk, mint az a groteszk közeg, amit a színpadon megjelenítünk, de ez bármikor megváltozhat. A szereplők olyan szélsőségesen fogalmazzák meg a világról tett állításaikat, aminek az lehet a vége, hogy az egyik ember elpusztítja a másikat.

Ijesztően aktuális.

Pontosan tudom, milyen régi döntése a vezetőségnek, hogy ezt a darabot műsorra tűzik, de az utóbbi idők történései tényleg kegyetlenül alámuzsikálnak a színdarabnak.

Így még hátborzongatóbb a történet egybeesése a közelmúlt eseményeivel és a jelen folyamataival.

Pedig arról még nem is beszéltem, hogy olyan szövegeket mondtunk el a próbákon, amik hirtelen valóságossá váltak. Szinte szó szerint megjelentek különböző internetes videós bejátszásokon, kommentfalakon, híradókban. Konkrétan megelevenedett a szövegkönyv. Egyre több ilyen élményről számoltunk be egymásnak a próbákon. Borzongató, hogy az a szörnyű kép, amit szatíraként fogalmazott meg a szerző, amit mi kiforgatunk, fölnagyítunk és elrajzolunk, miközben próbáljuk egy jókora adag fekete humorral oldani a feszültséget, az lassan dokumentarista előadás lesz. Ez persze túlzás, szerintem jól fogják érezni magukat a nézők.

Mi a másik premier?

A Black comedy című klasszikus, nagyon-nagyon örültem, amikor kiderült, hogy én játszhatom az egyik főszerepét, mert zseniálisnak tartom az alapötletet. A történet elején elmegy az áram, és az egész darab sötétben folytatódik. A nézők persze mindent látnak, de a színészek végig úgy játszanak, minthogyha sötétben botorkálnának, ami parádés helyzeteket teremt. Nagyon várom, és egészen biztos vagyok benne, hogy Vida Péter pazar rendezéssel eleveníti meg a történetet.

Filmes debütálása viszont nem vígjátékhoz kapcsolódott.

Igen, Brenner János atya története, a Legyetek szeretettel!, ami televíziós sorozat és egy abból készült nagyjátékfilm. Brenner atyát, akit én játszom, az ’50-es években meggyilkolták a kommunisták, majd Ferenc pápa boldoggá avatta. Ez egy igaz történet.  Idén nyáron pedig leforgott a Félrelépni szabad című romantikus vígjáték is, amelyet Orosz Dénes rendezett.

Ez a Tháliában nagy sikerrel játszott A hülyéje című előadás filmváltozata?

A forgatókönyv alapul veszi A hülyéje című előadásunkat, de szinte csak a történetvezetés maradt meg a színpadi bohózatból. Filmen is szellemes, nagyon szerethető, romantikus vígjátékot kapnak a nézők, amelyben az én szerepem például egy sokkal visszafogottabb, sokkal zárkózottabb értelmiségibb figura, mint a színházi változatban.

Színészileg nem érzi beskatulyázva magát a Tháliában?

A Télikertben játszom a Szikszai Rémusz által rendezett Csendestárs című előadásban is. Ez egy Dürrenmatt-tézisdráma, amelyben egy 82 éves cseppfolyósított öreg bácsit alakítok. Ez biztos, hogy nem skatulya. Abban bízom, hogy mindig lesz olyan szerepem, amelyben megmutathatom a drámaibb oldalamat is.  

Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu