Járatlan vidéken - ISTENI VIDÉKEK

Ezt a játékhagyományból ismeretlen nyelvi közeget fizikai színháznak nevezték el, ám a Forte néven működő csapat kísérletei alig kapcsolhatók az e kifejezést és irányzatot meghonosító Lloyd Newson, a londoni DV8 vezetőjének színházi felfogásához. Csupán az előadó testiségének, a fizikalitásba zárt személyiség kifejezőerejének hangsúlyozása közös mindkettőjüknél. Egy táncos-koreográfusnál persze a test előtérbe állítása egyáltalán nem meglepő, és Horváth Csaba a koreográfus pályát és egyben a táncos kifejezésmódot maga mögött hagyva fordult a színház, illetve a rendezés felé. Kísérleteihez azonban, amelyben többé nincs nagyon értelme semmiféle hierarchiáról, a szöveg, a mozdulat, a látvány vagy a hang elsőbbségéről beszélni, olyan sokoldalú, rugalmas és teherbíró előadókra van szüksége, akik táncosként uralják a testüket, és színészként birtokolják a hiteles megszólalás képességét. E tökéletes táncos-színész persze ritka, de a Forte csapatának előadásain szinte kitapintható az az elképesztő munka, ahogyan e kétféle képesség és színpadi jelenlét lassacskán talán összecsiszolódik, és szétválaszthatatlanul egymásba épül.

Az olyan igencsak eltérő szövegtípusokat megmunkáló, de egyaránt erőteljes előadások, mint a még Debrecenben és Zsámbékon színre vitt A tavasz ébredése, a Trafóban játszott Kalevala, vagy legutóbb a csupán a Bakelitben elcsíphető Csak a felhők előadása az elgondolás életrevalóságát, a műhelymunka sikerét bizonyította. Az új, járatlan utak kitaposása azonban a művészetben is kockázattal jár, így természetesnek gondolom, ha nem minden sikerül azonos nívón egy még oly tehetséges alkotónak és csapatnak sem. Mert a Trafóban most bemutatott, kietlenül emberi tájékon játszódó Isteni vidékek című előadás, dús fantáziával és kíméletlen aprólékossággal kimunkált számtalan nagyszerű epizódja ellenére sem áll össze előadásegésszé. Igaz, Horváth ezúttal nem is drámai vagy mitikus történettől rugaszkodik el, hanem főként filozófiai elmélkedésekből indít, s aztán szinte azonnal meg is torpan. S ettől kezdve egymásra alig vonatkoztatható, önálló - és jobbára tempótlan, bár "fizikai" - etűdökből kerekedik ki az este, míg végül a szereplők visszatérnek a csendes elmélkedéshez.

Horváth Csaba legfőbb ihletője és alkotótársa, amíg koreográfusként dolgozott, a zene volt. Az általa kiválasztott és agyonhallgatott, s a saját struktúrájával feszes keretet és megtervezett arányokat adó muzsika általában jó "dramaturgnak" bizonyult. Kísérletező rendezőként azonban mintha még nem talált volna rá egy vele együtt gondolkodó, inspiráló alkotótársra.