Az 1917-es forradalmat követő, oroszországi polgárháború számunkra máig afféle fehér folt. Hiába dolgozta fel a témát számos irodalmi mű, hiába készültek szovjet filmeposzok, a korszak nagy hazugságairól kevesebbet olvastunk, mint a sztálini idők - Márait idézve - ?bolsevista pokláról?. Már csak ezért is izgalmas a hruscsovi enyhülés idején magyar és szovjet koprodukcióban készült Csillagosok katonák.
Jancsó Miklós egyik főművéről van szó, mely bizonyos értelemben akciófilm, dialógusok alig vannak benne, maga a történet íve sem látszik világosan a sztyeppe horizontján, ugyanakkor végig feszültséggel és agresszióval teli mozgásszínház elevenedik meg előttünk.
Igaz, hogy a Csillagosok katonák nem éri el a Szegénylegények magaslati pontjait, de azért az életmű egyik kitüntetett alkotása, melyben ugyanúgy érvényesül a tömegmozgatás poétikája, s ugyanúgy menekülés a nagybetűs Történelem elől.
A Magyar Filmkritikusok Díját elnyerő Csillagosok katonák harmonikus mozgásokkal mutatja fel a harmónia hiányát, de mindezt egy kürtökkel és forradalmi dalokkal teli, ideges zenére koreografálva. A film az egyik első egész estés klip, melyben a céltalan háború embervadászattá silányul.
Jancsó, bár a ?szovjet testvérekkel? közösen készítette filmjét, sőt a forgatókönyvírásba Hernádi Gyula mellett beszállt Georgij Mdivani is, mégsem lett az ideológiai felnőttoktatás része. Olyannyira nem, hogy a néző sem tud maradéktalanul azonosulni az eszmékkel és a karakterekkel. Mert a Csillagosok katonák a címével ellentétben nem ideologikus mű. Olyan, mintha maga a néző is menekülne a vörösök és fehérek elől, miközben a légi felvételek azt az érzést keltik, hogy nincs menekülés, még az üldözőt sem kerüli el a végzete.
A fehérek ruhái náci uniformisokra emlékeztetnek, és maga a film is nem egyszer idézi a háborús filmek nácikra vonatkozó sztereotípiáit, ugyanakkor a faházak körüli lövöldözések itt-ott afféle kommunista westernné teszik a mozit.
Igaz, hogy csak egy-egy jelenetben tűnik fel Kozák András, Juhász Jácint, Madaras József, ugyanakkor epizódszerepeik emlékezetesek maradnak, ahogy egy életre megjegyezzük Krystyna Mikolajewska drámai alakítását is.
Az úgynevezett történetet nem könnyű összerakni. Ha valaki mégis számon szeretné kérni, akkor az nagyjából így foglalható össze: 1918 nyarán az egykori Oroszország területén dúl a polgárháború. A kommunistákhoz magyar internacionalisták is csatlakoznak. Egy vesztes harci cselekmény után László, az önkéntes elindul, hogy társaihoz csatlakozzon. A fehérek fogságába kerül, ahonnan csak azért jut ki élve, mert az ezredes elzavarja a külföldieket. Istvánnal a fehérek katonai kórházában találkozik. Innen indul el titokban, hogy a körülzárt internacionalistákat felszabadítsa.
A vezényszavakra, indulati reakciókra épülő film az erőszak ikonosztáza, mely előtt nincs feloldozás, de nincs igazi hitvita sem, csak a történelmi téboly. Birodalmak vonulását látjuk, egy frivol apokalipszist, melyben még a nemi erőszak szándékáról is csak az impotencia és a tehetetlenségi erő jut eszünkbe.
