„Játékosság nélkül a művészet elviselhetetlen” – Interjú Patricia Petibonnal

Fellépések hiányában hogyan élte meg a pandémiát?

A művészektől, az énekesektől, a táncosoktól, a színészektől egyaránt komoly munkát, erőfeszítést igényel, hogy fizikailag és lelkileg is visszataláljanak önmagukhoz. Nem tett jót az izmainknak, a légzésünknek a maszkviselés. Pontosan még nem tudjuk, milyen távlati változásokat hoz a Covid–19-járvány, de minden nyomorával, veszteségével együtt szembesít minket azzal, hogy a fogyasztói társadalom habzsolása után új értelmet találjunk az életünknek. A jelenben kell élni, pozitívnak maradni, megélni a próbát, amit a világ számára ez a vírus jelent. 

Tavaly sokévi szünet után jelentkezett új albummal Szerelem, halál, tenger címmel (L’ amour, la Mort, la Mer), amelyen John Lennontól Erik Satie-ig eklektikusan kalandozik szerzők és művek között.

Érdekes egybeesésnek tartom, hogy két héttel a járvány kirobbanása előtt jelent meg a lemez, amely metaforikus kérdéseket fogalmaz meg nagy átkelésekről, az ismeretlen átöleléséről.

A szerelem, a halál, a tenger egy utazás állomásai, amelyek átszövik mindannyiunk földi kalandozásait.

A szólókoncertjeimen is hasonló szellemiségben „utazom” a kreativitás, a szabadság jegyében.

Adózni szerettem volna az albummal Susan Manoff-fal való együttműködésemnek, aki immár huszonöt éve az állandó zongorakísérőm.

Alban Berg Luluja után legutóbb a Salome címszerepe találta meg Párizsban. A szélsőséges, erotikus, tomboló szenvedélyű nőalakok útjára lépett?

Köszönöm az égnek és nem utolsósorban Michel Francknak, a Théâtre des Champs-Elysées művészeti igazgatójának, hogy felkért Salome szerepére. Kilenc hónap rendkívül intenzív próbafolyamat volt mögöttünk, amikor tavaly ősszel a lezárások miatt kénytelenek voltunk leállni. Már csak az utolsó jelenet volt hátra, remélem, hogy a következő évadban meglesz a párizsi bemutató. Fantasztikus alkotói csapat jött össze, Krzysztof Warlikowski rendezővel, Nánási Henrik karmesterrel, akik Münchenben már zajos sikerre vitték Richard Strauss archaikus művét. 

Intellektuálisan, a hangom és a testem karbantartása szempontjából is óriási kihívás Salome. Luluhoz hasonlóan nagyon komplex, fizikai szerep, kész maratonfutás. A Salome annak az útnak az egyenes folytatása, amit a Luluval elkezdtem tíz éve Barcelonában, Genfben, Salzburgban. Az utóbbi időben több kortárs operán is dolgoztam, Poulenc Az emberi hang című egyfelvonásos drámáján és A kármeliták párbeszédein. Kissé úgy érzem most magam, mint egy autó a parkolóban, amelyik arra vár, hogy beizzítsák végre a motorját.

Gyakran írták önről, hogy „rizsportalanította” az opera műfaját, és rendre rácáfol az operadívákról alkotott képre frivol, extrém színpadi megnyilvánulásaival. A játékosság a kulcsa a személyiségének?

Kiskorom óta zenében és játékban élek. Alapvetően előadóművésznek vallom magam, akit az érzelmi, gondolati, fantáziabeli variációk izgatnak. Játékosság nélkül a művészet, az élet is elviselhetetlen, unalmas. Szeretem megélni a szélsőségeket, átszűrni magamon azokat a hatásokat, amelyek a világból, a környezetemből vagy a társművészetekből érnek. A színpad, a koncertpódium a hódítás felségterülete, minden egyes alkalom, amikor nézők elé lépek, kihívás, újjászületés, ami nem működik sem játékosság, sem alázat nélkül. A kényelmes megoldásoktól tartózkodom.

Mint a sportolóknak, egy énekesnek is a folyamatos fejlődés a célja, hogy egyre nagyobb távokat legyen képes megugrani fejben és lélekben. Szeretem azt az állapotot, amikor annyira belegabalyodom egy szerepbe, hogy már magam sem tudom, hol vannak a határok köztem és a karakter között, akit életre hívok. A Luluval szerencsém volt megismerni egyfajta transzállapotot is.

A régizene és a barokk specialistájaként jutott el Mozarton, Donizettin, Richard Strausson át a kortárs operákig. Tudatos időzítés kérdése, hogy éppen milyen szerepeket vesz fel, illetve ad le a repertoárjából?

Azt hiszem, a hangom követeli meg az utazásokat egyik zenei világból a másikba. Nem szeretném beskatulyázni magam, kizárólag olyan felkéréseket vállalok el, amelyek a fejlődésemet szolgálják. Ösztönösen tudtam, hogy rosszat tett volna a hangom flexibilitásának, de énektechnikai szempontból is, ha leragadok a lírai koloratúrszoprán szerepeknél. A hangom idővel igényelte a drámaibb, mélyebb szólamokat. Rengetegszer énekeltem a Hoffmann meséi Olympia babáját, végigkísér a pályámon Mélisande, A kármeliták Constance nővére, Manon Lescaut, a Figaro házasságának Susannája. Nem várom meg, amíg egy szerep krokodilként behálóz, mint Lulu. Azért is hagytam fel vele, mert túl veszélyes. A testem és az életkorom fizikai, pszichés változásaihoz alkalmazkodva alakítom a repertoáromat.

A legnagyobb újító rendezőkkel és karmesterekkel dolgozik együtt. Nikolaus Harnoncourthoz és Olivier Pyhez hosszú munkakapcsolat fűzi. Énekesi szemmel mik egy jó rendező és egy jó karmester ismérvei?

Ideális esetben minden alkotói kapcsolat a bizalomról szól, arról, hogy egy közös ügy érdekében mindegyik fél háttérbe szorítja az egóját. És ebben a művészi-emberi kalandban mindenkit az a vágy kell, hogy hajtson, hogy együtt hozzunk létre valami érvényeset, izgalmasat. A csapatmunkában hiszek, amit a partnerekkel, a műszakkal, a tervezőkkel, a zenekarral együtt végzünk. Amikor termékeny dialógus alakul ki a rendezővel, a karmesterrel, és a tisztelet is kölcsönös, szárnyalok, teljes valómmal az ő elképzeléseinek a szolgálatába állítom magam.

Egy énekes nem létezhet nagy rendező nélkül.

A színpadi mágusok sorában említhetem Michael Hanekét, akinél a Don Giovanni Donna Annáját énekeltem a Bastille Operában, Olivier Pyt, Krzysztof Warlikowskit. Mivel egy énekesnek nem hagyományos a „hangszere”, szüksége van irányítóra a karmester személyében, aki minden erényét és gyengeségét helyes irányba tereli. Harnoncourt mindig azt mondta nekem: „Képzeld el, hogy Frank Sinatra vagy!” Úgy bánt az énekesekkel, mint a jazzistákkal, hangszobrászként ritmusba hozott minket. A jó sorsom szinte kivétel nélkül hihetetlen kreativitású alkotókkal hozott össze.

Nyitókép: Patricia Petibon. Forrás: operabase.com