Épp egy megbeszélésről érkezett, ami, ha jól tudom, épp az animációs képzésről szólt. Mi volt a téma?
A tavalyi Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon (KAFF) jelentette be Káel Csaba kormánybiztos, hogy elindul egy animációs stratégia fejlesztése, mivel felismerték, hogy a klasszikus értelemben vett animációs szakmának jóval nagyobb a jelentősége annál, mint amekkora érdekérvényesítő képességgel ma bír. Magyarországon az animáció nagyon nagy hagyományokkal és kulturális beágyazódottsággal rendelkezik, nem beszélve arról, hogy nem csak a nagy nemzetközi produkciók, de a hazai élőfilmes szakma is egyre több animációs szakembert és technológiát használ, ezért semmiképp sem megkerülhető a szakterület fejlesztése.
Káel Csaba megszólított engem ez ügyben tavaly, és megkezdődött egy kerekasztal-beszélgetés négy entitás, a Nemzeti Filmintézet, a kormánybiztosság, a Magyar Animációs Producerek Szövetsége és a Magyar Animációs Alkotók Egyesülete részvételével. Mára elkészült egy közösen elfogadott cselekvési program, melynek mentén módosulhatnak a filmtörvény animációra vonatkozó tételei, a támogatási rendszer, a hazai szakemberképzés, és növelhető lesz az animáció láthatósága Magyarországon. Ezen belül cél egy olyan stratégia felépítése, melyben a különböző oktatási szintek, kezdve a középiskolai szakköröktől egészen az egyetemekig, ne csupán versenyhelyzetben érezzék magukat, hanem egészítsék ki egymás tevékenységét, s ki-ki találja meg a maga szerepét, mellyel segíthet a mostanra jellemzővé vált szakemberhiány megszüntetésében. Mert az oktatási ranglétrán megjelentek a nívós egyetemi programok, a szakemberek képzése területén azonban szinte semmi haladás nem történt. Ma jóval magasabb a vezető alkotói pozíciókra készülők száma, mint azoké, akikből a filmeket kivitelező stábtagok lesznek, pedig ennek az aránynak pont fordítva kéne lennie.
A korábbi „csúcsragadozók” még nem iskolapadban tanultak, az első hivatalos képzések hol és hogyan zajlottak?
Valóban, a szakma nagyjai, Jankovics Marcell, Dargay Attila, Mikulás Ferenc még autodidakta módon és egymást tanítgatva sajátították el a szakmát, hasonlóan az élő szereplős filmek szakembereihez, mivel kezdetben a filmes területen sem áll rendelkezésükre főiskolai, egyetemi képzés. Animációs oktatás elsőként 1962-ben indult el, ami a díszítőfestő szak keretein belül egy kísérleti négyéves képzés volt Nepp József vezetésével, mely az Iparművészeti Főiskola és a Pannónia Filmstúdió közös vállalása volt. Itt olyan nagy nevek szerepeltek a résztvevők között, mint Bleier Edit, Gémes József, Richly Zsolt. Ezt azonban hosszabb szünet követte, és a Pannónia, mint az egyetlen hazai és állami animációs gyártó, fejlesztő stúdió, egy saját, belső képzési rendszert működtetett. Ezzel az egyedi módszerrel a munkatársként alkalmazott fiatal tehetségek a szakmai szamárlétra összes fokát végigjárva hét év után kaptak arra lehetőséget, hogy első rövidfilmjüket megrendezhessék.
A 70-es években aztán akkora fejlődésen ment keresztül a stúdió, hogy az évtized végére már túl hosszúnak bizonyult ez a folyamat, így ismét felmerült az egyetemi oktatás lehetősége, a diplomás művészek kinevelése. Ezért 1980-ban az Iparművészeti Főiskolán elindult az animációs képzés, igaz, nem önálló szakként, hanem a vizuális kommunikáció tervezőművész szak keretein belül. Ebbe csatlakoztam hallgatóként én is 1987-ben, az elméletet Zugligeten, a főiskolán tanultuk, a gyakorlati képzést pedig a Pannóniában kaptuk.
Egyetemi szinten ma hol zajlik képzés?
2007-ben, miután átállt a magyar felsőoktatás a bolognai rendszerre, indult az akkor már MOME-nak hívott Iparművészetin az animációs alapképzés (BA), melyhez 2010-ben a mesterképzés (MA) is csatlakozott. Ugyanebben az évben a Metropolitan Egyetem is elindította alapképzését, majd pár évvel utána a mesterképzést is. Ma ezen a két egyetemen tudnak a diákok alap- és mesterszinten is animációt tanulni. Az ország más felsőoktatási intézményeiben egy-egy fő szak részeként bővíthetik animációs tudásukat a diákok, például Egerben az Eszterházy Károly Egyetem tervezőgrafika-képzésén belül vehetnek fel animációs specializációt. A felnőttképzési kínálatban pedig a különféle rövidebb idejű OKJ-s képzések közül válogathatnak az érdeklődők.
Ma is tanulnak analóg technikákat a diákok? Van-e érdeklődés a mai fiatalok körében az effajta kézművesség iránt?
Annak megítélése, hogy mi analóg és mi digitális, nagyon sok félreértelmezéshez vezet ma Magyarországon. A hagyományos – analóg helyett inkább nevezzük manuálisnak – technikák, mint például a rajz- és bábanimáció ma már létezik digitális gyártási környezetben is. Például amíg régen a rajzfilmek minden egyes kockáját papírra rajzolták meg, addig ma a fázisrajzok különféle digitális tableteken, fényceruzával készülnek – tehát digitálisak, de mégis kézzel készülnek. A Shrek egy számítógépen megépített, virtuálisan lemodellezett báb, s pont olyan magas szintű animátori szakértelem kell a mozgatásához, mint régen a bábfilmeken dolgozó kollégák esetében, csak itt minden virtuálisan, különböző számítógépes szoftvereken keresztül történik. Tehát nem igazán lehet és van értelme a kettőt élesen különválasztani, s ami állandó, hogy az emberi intuíció, alkotófolyamat nem megkerülhető ma sem. S hogy válaszoljak is a kérdésére: a mai fiatalok a digitális eszközökkel kelnek és fekszenek, mégis nagyon nagy az igény bennük arra, hogy használják a két kezüket, és az animációsfilm-gyártás ne merüljön ki abban, hogy a fejükbe diódát dugnak, és a gondolataikból egy számítógép kreál filmet.
Jelenleg hová pozicionálhatjuk magunkat a világranglistán mind a szakembereink, mind az elkészült produkciók tekintetében?
Különböző szempontok alapján összeállított különféle ranglisták léteznek. Az egyik fontos mérőszám mindig az eladott jegyek száma, tehát, hogy hány millió dollárt termel az adott film. Nekünk ebből a szempontból a rendszerváltás mélypontot hozott. A Pannónia Filmstúdió a 60-as években kezdett el televíziós sorozatokat is gyártani, ilyen volt többek között a Gusztáv vagy a Mézga család. A 70-es évekre a stúdió a gyártókapacitás és az elkészült produkciók száma és láthatósága tekintetében is Európa egyik legnagyobb animációs műhelyének számított. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a Pannónia és a magyar állami televízió nagyon erős szimbiózisban létezett, a ma is népszerű rajzfilmek a Dr. Bubótól a Magyar népmesékig mind televíziós megrendelésre készültek. Emellett a Pannóniának igen erős volt a mozifilmágazata is, az ott készült nagy filmeket, mint a Lúdas Matyi, a Vuk vagy a János vitéz, az egész világban forgalmazták, amellett, hogy televíziók is sugározták itthon és külföldön egyaránt.
Ha akkor néztük volna meg, forgalmazási, bevételi statisztikák alapján hol tart a magyar animáció a világranglistán, bizony, nagyon előkelő helyen álltunk volna. Ez még a 80-as években is így volt, de a 90-es évektől a tévé megszűnt mint megrendelő, ami a Pannóniának hatalmas érvágást jelentett, s a kiesés pótlására nem volt képes megfelelő ütemben egész estét filmeket gyártani. Időközben a stúdió életében lezajlott egy generációváltás is, Matolcsy György nyugállományba vonult, s az őt váltó Jankovics Marcell nem tudta a Pannónia lehetőségeit a jelentősen megváltozott gazdasági és piaci körülményekhez igazítani, így az oly sok sikert megélt Pannónia szép lassan kimúlt.
Ettől kezdve Magyarország nem volt többé animációs nagyhatalom, s jelenleg sem tartozunk a világ élvonalába, ami a mennyiségi mutatókat illeti. De azt elmondhatjuk, hogy van egy olyan élő animációs kultúránk, amely képes saját tartalmakat a világ filmforgalmába vinni, és olyan remek, magas szinten képzett szakembergárdánk, akik olyan mozifilmeket tudnak gyártani akár saját fejlesztésből, akár külföldi megrendelésekre, amelyek sorra nyernek el rangos nemzetközi díjakat. Egyébként amikor a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség saját vállalkozásként animációs stúdiók alapításának, számos szakmai műhely kezdte meg működését.
Ott volt például a Varga Stúdió, mely elég masszív gyártókapacitással létezett, nevéhez fűződik többek között a világhírű Mr. Bean rajzfilmváltozata, vagy a Michael Jacksonnal közösen készült Do the Bartman című videóklip. De egészen más területről említhetném a Digic Picturest is, mely ma is dollármilliárdos cégeknek készít animációs filmeket, és világszinten ismert videójátékokhoz előzeteseket, átvezetőket. Biztos vagyok benne, hogy sokkal többre is képes lenne a magyar animáció, hatalmas a potenciál benne, épp ezért van szükség arra, hogy újragondoljuk és optimálisabban strukturáljuk például a szakemberképzésünket.
Mennyire fejlődik rohamléptekben ez a szakma, s képes-e az oktatás ezt követni?
A fejlődés elképesztő tempóban zajlik, épp ezért is jelent ez egy egyetem számára mindig feszítő kérdést, bármilyen területen is tevékenykedjék. Elmesélek egy történetet: Volt szerencsém egyszer egy rendkívül tehetséges, robotikával foglalkozó fiatal vállalkozóval találkozni, aki számos versenyt megnyert a középiskolájában, majd érettségi után egy évet Finnországban töltött ösztöndíjasként, robotikával foglalkozó fejlesztési közegben. Itthon aztán felvételi nélkül bekerült az egyetemre, ahol az első szemeszter végén odament a dékánjához, és megkérdezte, mikor fognak már végre azzal foglalkozni, ami a világon most történik. Őt ugyanis nem érdekelte a kötelező tananyag 100-200 évvel ezelőtt aktuális tartalma, ő a jelen helyzetben való érvényesüléséhez szeretett volna piacképes tudást szerezni. A professzora azt válaszolta, hogyha minden szükséges alapozó ismeretet elsajátított, megérkezhet majd a jelenbe. A fiatalember otthagyta az egyetemet, mert úgy érezte, így lemarad a világban számára izgalmas szakmai és tudományos történések megismeréséről.
Művészeti területen ez talán nem rajzolódik ki ennyire élesen, de a probléma nálunk is tetten érhető. Ha időről időre az oktatás visszanyúlik a kezdetekhez, s meg akarjuk tanítani, hogy sok évtizeddel, évszázaddal ezelőtt mi volt a világban, mert az megkerülhetetlenül beépült az értékrendszerünkbe, kultúránkba, akkor nem biztos, hogy lesz időnk és módunk arra, hogy a jelen helyzettel is kellő mélységeiben foglalkozzunk. Az egyetemek épp ezért sokszor kerülnek bajba, mert sok fiatal, tehetséges ember nem iratkozik be, hiszen az iskolapadban eltöltött éveket időpocsékolásnak tartja. Az egyetemeknek épp ezért fontos lehetőségük és feladatuk is egyben, hogy egy olyan oktatási rendszert alakítsanak ki a klasszikus alap- és mesterképzésekkel, valamint rövidebb-hosszabb oktatási programokkal, ami ezt a fajta dinamikusabb mozgást is le tudja követni, s azok számára is tudjon képzést kínálni, akik nem hajlandóak 3-5 évre egy oktatási intézmény mellett elköteleződni. Épp ezért mi itt a MOME-n olyan egyetemen kívüli kurzusokat is indítunk, amelyekkel az ilyen tehetséges, leendő szakembereket, alkotókat is meg tudjuk szólítani. Nem a klasszikus képzéseinkbe szuszakolunk bele mindent, hanem inkább párhuzamos képzések létrehozásában gondolkodnunk, melyeket egymással összekötünk, átjárhatóvá teszünk.
Óriási a fejlődés, de a korszerűsödéssel sok szempontból egyszerűsödtek is a folyamatok, nem?
Az elmúlt 25 évben az animációsfilm-készítés folyamata a digitális technológiáknak köszönhetően leegyszerűsödött, vagyis én egy laptopon el tudom végezni azokat a munkafolyamatokat, amelyek régen a Pannónia műtermeiben készültek. Persze ez nem feltétlenül és minden esetben cél, de ha szeretnék, tudok akár ilyen módon is animálni, vágni, színezni. Szerte a világban az animációs iskolák korábban csak úgy tudtak prosperálni, ha együttműködtek egy nagy, valamirevaló infrastruktúrával rendelkező stúdióval. A korszerű számítógépes megoldások és a digitális fényképezőgépek megjelenésével azonban a filmkészítés az iskolák territóriumán belül maradhatott. Világszinten hatalmas bummot jelentett, amikor egyre több olyan film kapott nívós díjakat, amelyek nem stúdiókban, hanem iskolákban készültek. Ez zajlik itt nálunk, a MOME-n is, ahol magas szintű műhelymunka keretében minden piaci elvárástól függetlenül, szabadon alkothatnak hallgatóink. Ennek a szemléletnek az első eredményei a kétezres évek végén jelentkeztek, és azóta is különböző rangos fesztiválsikerek, díjak Cannes-tól a Berlináléig jelzik, hogy jó úton járunk. Büszkén mondhatom, hogy 2010 óta a magyar animációnak a legtöbb fesztiválsikert hozó szereplői a MOME falai közül kerülnek ki.
Van-e a magyaroknak bármiféle sajátossága, amit csak mi tudunk, ami miatt a külföldi megrendelők megkeresik a hazai alkotókat?
A magyar animáció megőrizte sokszínűségét, ami jellemző volt a Pannónia korszakára, és most is igaz. A meghatározó alkotóink mind-mind egyéni hangon képesek megszólalni. Még digitális környezetben is élnek a régi kézművességben gyökerező jellegzetességek.
Miért szereti a mai világ az animációt?
Az animációnak – az élő szereplős filmekhez képest – megvan az a lehetősége, hogy tud mesélni, az emberek fantáziáját megragadva, és minden olyat meg tud jeleníteni, ami a valóságunknak nem kézzelfogható része. Lassan több évtizede a világ, amelyben élünk, egyre inkább a képekről, mozgóképekről szól. Így az animáció a kommunikációnk szerves elemévé vált, animációs jeleket küldözgetünk egymásnak nap mint nap. Szerintem az egyik hatalmas előnye, hogy ledönt egy sor nyelvi korlátot, hiszen mindent el lehet általa magyarázni. A gyártók így mutatják be a vásárlóknak a mikrohullámú sütő használati útmutatóját, vagy a repülőgépen a légiutas-kísérők a vészhelyzeti tennivalókat. Az animáció tehát a tudományos eredmények bemutatásától kezdve a hétköznapjainkig mindenhová befészkelte magát, s nagyon jól és könnyen alkalmazható kommunikációs eszköz mindannyiunk kezében.
Fotók forrása: MOME
