Kétségkívül sikeres rendezvény kerekedik, amennyiben sikerként könyveljük el azt, hogy sokan eljöttek egy éjszakai korizásra. És bár nyilván jó lenne, ha a kiállítás és a koripálya közönsége között lenne átfedés, de ez egyáltalán nem valószínű. Persze, ezzel nincs is semmi gond, de mégsem ártott volna, ha valami, a kiállításhoz valóban kapcsolódó élmény arra ösztönözte volna a résztvevőket, hogy másnap haladéktalanul rohanják meg a Szépművészetit. Ilyen nagyszabású és kivételes tárlat biztosan igényesebb kísérőrendezvényt érdemelt volna.
Az első benyomásom az, hogy nem szeretem, ha döglött disznók a szemembe néznek, ráadásul nehéz a szemkontaktust tartani egy olyan disznóval, ami egy vasrúdon forog, és éppen sütögetik. A Medici bálon kicsit túltengenek a halott állatok, a büfépulton kitömött fácánok sorjáznak, némelyik egyenesen félbevágva, hogy nyugton üljön, sőt, az asztal végére még egy vaddisznószőrme is jutott, természetesen busa fejjel együtt. Így jön meg az étvágy, ugye, bár a dús reneszánsz vacsora nyilván még elbújt valahova, első körben úgy tűnik, a sült malacokon túl csupán valami sűrű, babgulyásnak kinéző ételre, és kannás borból pancsolt, minden fűszert nélkülöző forralt borra redukálódott.
Nincs könnyű dolga a tévéstáboknak, alig van téma, és ha nem akarják percekig az egyszemélyes olvasószínházba feledkező, jelmezes moderátort mutatni, kénytelenek mindig a malacra rámenni. A színpadon a Szépművészeti Múzeum történetétől indítva, kis lépésekben, fontolva halad a moderátor a Medici kiállítás felé, míg a háttérben bábként csücsül egy bodroshajú férfi és díszes ruhás párja, nyilván Mátyás és Beatrix reinkarnációi. Közben a jégen, a korcsolyázók között egy tucatnyi jelmezes is csúszkál, fiúk bársonyköpönyegekben, buggyanó sapkákban, lányok hosszú, gazdagon díszített reneszánsz ruhákban. Egyszer csak mindenkit leparancsolnak a pályáról, a jelmezesek pedig egy pár perces bemutatóval szolgálnak: kiderül többek között, milyen vicces látvány, ha valaki korcsolyával pukedlizik.
A színpadon is mozgolódás zajlik, négy, díszbe öltözött leányzó érkezik hatalmas, fényes selyemzászlókkal, melyeket a fejük fölött tekergetnek szélsebesen: azt hittem, már nem divat (és Mátyás idejében még nem lehetett divat) Fuller szerpentintánca, nyilván tévedtem, a Mare Temporis hagyományőrzőAlapítvány "angyaltánc" néven fedezi fel újra a spanyolviaszt. Mellesleg ennek köze nincs a reneszánsz táncokhoz, de egyre inkább úgy tűnik, ez az este a beazonosíthatatlan műfajú és eredetű produkciók jegyében fogant. Az attrakciót valamilyen északi világzene festi alá, ezen már nem is lepődöm meg, reneszánsz muzsika ugyanis a bál első felében autentikus formában, (vagy ahhoz legalább közelítően) biztosan nem hangzik el. Ez furcsa, hiszen legalább egy tucat professzionális régizene együttes él és működik hízánkban, esetleg nem ártott volna megkeresni őket, hogy adjanak kölcsön egy CD-t.
