A Slayer ugyanis azt tette, ami egy hozzájuk hasonlóan könyörtelen, szélvészgyors zenét játszó zenekarnál tulajdonképpen nem is meglepő: elővették az énekben és zenében is leggyorsabb számaikat a legelső lemeztől kezdve a legújabbig, és minden teketória nélkül eldarálták őket. Nem volt jópofizás a közönséggel, nem voltak hosszú konferálások (többnyire rövidek sem), és nem voltak megszokott, de kevésbé gyors számok. Ez lehet, hogy elsőre nem hangzik jól, ám a Slayer iszonyatos profizmusával, precizitásával és sajátos kommunikációjával (amelyben egy mosoly az énekes Tom Araya arcán, vagy egy elégedett bólogatás az egyébként is brutálisan marcona, a lábán több kilós láncokat csörgető gitárostól, Kerry Kingtől valahogy már átadja a megszokott, de mégsem rutinszerű színpadi lelkesedést), mégis közelít a tökéleteshez.
A legutolsó lemez, a World Painted Blood egyik leggyorsabb száma, a Hate Worldwide, majd az egyik legnagyobb ?sláger?, a War Ensemble adta meg a koncert alaphangulatát és programját: nem lesznek pihentető számok, amíg mindenki kifújhatná magát. Ezen a koncerten a legelső lemezről származó, 28 éves The Antichrist gitárszólója jelentette a pihenést ? és aki ismeri a számot, az ezzel nagyjából be is lőheti a koncertre jellemző tempót. A játszott számok összeválogatásának vezérlőelve látszólag tényleg csak a sebesség volt, és ezzel már csak azért is jól jártunk, mert így előkerült pár olyan ritkábban játszott, nem is tipikus koncertdal, mint a Temptation, a Postmorten, a Spirit in Black, a Ghosts of War vagy az új számok közül a Snuff. Az átlagosnál jobban hanyagolták a még az előző dobossal készült God Hates Us All lemez számait, és a 2006-os Christ Illusion lemezt ? sebaj, mert az előbbi bár irgalmatlanul jó lemez, az elmúlt öt hazai koncerten ronggyá játszották a dalait, az utóbbi viszont kevésbé sikerült jól.
De hogy remek volt a koncert, arról nem csak a játszott számok tehetnek, de a rendkívül aktív zenészek is. Igaz, Tom Araya nemigen mozdult el a mikrofon elől (nyakműtéte óta amúgy sem nagyon emberkedhet), de sajátos arcjátéka így is mindig élmény. Dave Lombardo, a világ talán legismertebb metaldobosa is kevésbé játszott ?pontosan-de-statikusan?: egy-egy számot megcifrázott némi gyorsítással vagy a lemezhez képest plusz kétlábdobos témával. A reptereken általában pankrátornak nézett Kerry King akkor is legenda, ha meg se mozdul, de most speciel kifejezetten sokat mozgott; az (ezek szerint) még mindig húsevő baktériumiaival küzdő, karműtét után lábadozó Jeff Hannemann gitárost helyettesítő élő klasszikus, Gary Holt (Exodus) pedig jobban kitett magáért, mint amennyire a vendégzenészektől ? például az áprilisi, pesti koncerten egy helyben álldogáló helyettestől, Pat O?Brientől (Cannibal Corpse) ? megszoktuk.
Az egyetlen hiba az időjárás volt. Bár eredetileg kifejezetten úgy tűnt, hogy még használnak is a hangulatnak a villámok és a mennydörgés, és remélni lehetett, hogy ? ahogyan 2002-ben, Budapesten is ? a zuhogó esőt vörössel megvilágítva fogják eljátszani a Raining Bloodot, azért amikor előbb elkezdtek ázni a kontroll-ládák és a gitárosok pedáljai, majd amikor egy villámcsapástól elment az áram, a legtöbben mégis meggondolták magukat ez ügyben. Pedig eleinte baromi szimpatikus volt, hogy az áramszünet alatt sem hagyják abba az ?unplugged? játékot, végül mégis rövidre vágták a koncertet egy gyors és kötelező Angel of Death-tel. Persze, jól jött volna még az az egy-két szám, ami kimaradt, de igazság szerint az, aki rendesen kivette a részét az őrületes tempójú buliból, az eddigre már úgyis alig állt a lábán.
