 |
- Úgy látszik, a szabadúszás neked bevált. Társulati tagként aligha lehetnél jelen ennyi kivételes produkcióval egy fesztiválon.
- Ez így van. Az ember természetesen nem a fesztiválon való jelenlétért dolgozik, de az kétségtelen, hogy mivel tavaly egyáltalán nem voltam Pécsen, most jó érzés eljutni a POSZT-ra. Fontos pillanata az évadnak, amikor április elsején kihirdetik, hogy benne vagy-e a versenyprogramban, vagy sem. Remek érzés, hogy egész évben dolgozol, aztán évad végén leviszel egy előadást Pécsre, és ott aztán teljesen ki lehet engedni.
Egyébként is jó emlékek fűznek ehhez a fesztiválhoz. Amikor egyszer Szegeden volt az országos színházi találkozó, és az Elnöknőket vittük, mindhárman nyertünk díjat: Pogány Judit, Szirtes Ági és én. A zsinagógában játszottunk, és akkora volt az érdeklődés, hogy éjszaka még egyszer elő kellett adnunk a darabot. De mivel az előadásban véresek lettek a jelmezek, ki kellett mosni azokat. A nézők már bent ültek, a szervezők pedig többször bemondták, hogy türelmet kérnek, a kezdéshez még várni kell a száradó ruhákra. Különleges, lelkesítő színházi pillanat volt, amely csak egy fesztiválon fordulhat elő.
- Mintha lenne egy íve a három előadásnak: A Fédra még a Krétakör folytatása, valaminek a helyrehozatala, ami ott nem igazán sikerült. Ha jól tudom, Tasnádi István elégedetlen volt a krétakör előadásával, ezért döntött úgy, hogy ő is megrendezi. Aztán a Bérháztörténetek egy másik fiatal társulattal, a Szputnyik Hajózási Társasággal való első közös munkád. És az évad végén egy önálló estben egyedül mutattad meg magad.
- Igen, ez az én évadom palettája. Tasnádi Istvánnak kellene ezt elmondania, de valóban elégedetlen volt a krétakörös előadással, amely Phaidra címmel ment négy évvel ezelőtt. Én közelebb kerültem Tasnádihoz az általa írt Magyar a Holdon című produkció alatt, ezért hívott erre a szerepre. Egyáltalán nem csodálkoztam, amikor azt mondta, hogy ő rendezi. Tasnádi nagyon sokat tanult ebből az első rendezéséből, hiszen szembesült saját írói hiányosságával, azzal, hogy hol tévesztett a darabbal. Maga húzott ki monológokat, vagy épp jeleneteket cserélt. Veress Anna dramaturg segített neki ebben, illetve Gyulay Eszter produkciós vezető is. Nekem rengeteg kérdésem volt a szerepemmel kapcsolatban, amikre válaszolnia kellett, ezen kívül számtalan ötletet mondtam, ami véleményem szerint szintén formálta a darabot. Tasnádi folytatni akarja a rendezést; így nagy örömömre jövőre újra fogok vele dolgozni.
Bodó Viktorral úgy éreztem magam, mint a krétakörös táborokban. Rettentő jókedvvel csináltuk ezt az előadást. Bodó csodálatosan tehetséges, ám szigorú rendező, akinek bámulatos a humora. Sajnálom, hogy ilyen kevés jelenetben vagyok benne a Bérháztörténetekben, de tudomásul veszem. A harmadik produkció A hét asszonya. Ezt évek után sikerül létrehoznom, és ebben nagy szerepe van a Kék Ügynökségnek. Az Orlai Produkciós Iroda pedig a vidéki előadásokat segíti, illetve a Fédrában is jelen van. Nagy biztonságot ad nekem az ő hátterük és jelenlétük.
- Miután megnéztem a Bérháztörténeteket, az volt az érzésem, hogy soha ennyire nem emlékeztettél még az édesapádra. Van az előadásban egy gesztusod, a "macskabajusz-fintor" amely nem egy egyszerű komikus gesztus, hanem benne van a teljes lényed, az egyéniséged és a világnézeted. Olyan sűrített pillanat, ahova nagyon kevés nevettető jut el a pályáján.
- Hogy a "macskabajusz" létrejöhetett, az egy adottság. Az ember figyeli a saját arcát, grimaszol, vagyis ez valahogy lett nekem. Ugyanakkor hihetetlen története van, mert eddigi egész pályámon mindenhova be akartam csempészni. Már Gazdag Gyula idejében, amikor sokat forgattam. Rengeteg macskabajusz-snittet csináltunk, de valahogy ezt később mindig, mindenki kivágta. Bodónak viszont kellett a macskabajszom. Pedig az előtörténetet ő nem is tudja. De az a tény, hogy használja, azt mutatja, hogy valamit nagyon ért belőlem. Nekem ez azért fontos, mert ebben a kérdésben ez idáig világ életemben lukra futottam.
A komikai vénát valóban az apámtól örököltem. Bár csodálatos humorérzéke mellett otthon szigorú és sokszor megközelíthetetlen volt. Úgy voltunk nevelve, hogy tiszteljük a saját világát. Amikor azonban a családban faramuci helyzetek adódtak, ő mindig viccel oldotta ezt meg: a feszültség végül mindig hatalmas nevetésbe torkollott. Vagyis gyerekkorom óta tudom, hogy a humor rendkívül fontos dolog. Azt veszem észre magamon, hogy nekem is kezd a humorom erősödni. Ehhez két dolog kell: kicsit meg kell öregedni és rá kell látni a világra. Aztán persze ezt szellemesen kell megfogalmazni. Meg kell érezni, hogy az embernek hajlama van erre, figyelni kell a nagy nevettőket, és fejleszteni kell ezt a képességet. Ez is olyan, mint a tehetség: ha van, az jó, de kevés. Gyakorolni kell. Emellett nekem mindig szükségem van a visszajelzésre. Szóval, nálam a rendbehozott, fodrász-igazított dolog hozza az eredményeket.
A macskabajusz-jelenet egyébként úgy alakult, hogy a Bérháztörténetek próbaidőszakában lehetett választani a felmerült ötletek közül, és nekem a késdobáló-casting nagyon megtetszett. Azt találtam ki, hogy egy idősebb nő elmegy erre a castingra, de a ruhája alatt már ott van egy másik, rózsaszín princess-ruha. Tudja, hogy előnytelen az alakja, de mindig vágyott a színpadra, és azt gondolja, hogy ha így kerül reflektorfénybe, az se baj; ha pedig beleáll a kés, legalább gyönyörű halála lesz. Sokat forgattam, tudom, hogy a castingoló statiszták, mit éreznek ilyenkor. Jó jelenet volt, de Bodót nem termékenyítette meg. Végül maradt a casting, de más formában. Az már Bodó humora, hogy a casting utáni visszajátszásban mást látunk kivetítve, mint amit a színpadi jelenetben felvesz a kamera, és végül a nő megőrül. Ennek a jelenetnek mély a tragikomikuma, és az előadásban is jó helyen van. Nem lehet eldönteni, hogy az ember legszívesebben sírna vagy nevetne. Nehéz a színpadon arról beszélni, hogy milyen kiszolgáltatott az élet, hogy milyen a születés tragikuma. Itt talán sikerül.
- A Sárbogárdi Jolán-ested után A hét asszonyával alapvetően fontos művészi találkozás jött létre Parti Nagy Lajos és közötted. Úgy tudom, hogy benned merült fel a gondolat, hogy előadást csinálj A fagyott kutya lába és a Hullámzó Balaton című kötetek novelláiból.
- Így van. Mi egyidősek vagyunk Parti Naggyal. Az ő humoros, fájdalmas írásai nagyon hasonlóak az én világomhoz. Sok vonatkozásban érzem, hogy ő meg tudja fogalmazni azt, amit én is gondolok, csak én nem tudom úgy szavakba önteni. Ezért én előadom inkább az ő szövegeit. Egyszer olyan szépen fogalmazott: tudja, hogy ha én játszom el a szövegét, akkor nincs semmi kétsége, hogy az jó lesz, az nem lesz hibás. Ehhez azonban nagyon kell érteni őt. Boldog vagyok, hogy együtt dolgoztunk. Nehéz ez az este, de közben mindig azt érzem, hogy túl rövid. Amikor odaérek a kenyaiakhoz, akkor elszomorodom, hogy mindjárt vége... De közben tudom, hogy van egy határa a koncentrálásnak, és az egyik titka az előadásnak, hogy itt tényleg figyelni kell. Épp ezért lassan mondom, vigyázok. Az első jelenet a legnehezebb. Ahogy fölfogják a nézők, mi a helyzet, onnan már sokkal könnyebb.
- Radnóti Sándor ezt írja A fagyott kutya lábáról írt kritikájában: "A séma-nyelv, a séma-gondolkodás és a séma-ember Parti Nagy legfőbb művészi témája és problémája, s felejthetetlen bunkók, tahók, trotlik és giccs-emberek kerülnek ki műhelyéből. Noha félreérthetetlen az e figurákban is megjelenő emberi szenvedély és szenvedés iránti szolidaritás, mégis félreértik. A félreértés nem más, mint az olvasó vagy hallgató önfeledt öröme azon, hogy ő nem olyan, mint amazok. Hanem jobb, nívósabb. A veszély pedig az, hogy az írói szelídség, amellyel alakjait kezeli, írói nyájasságként kiterjed befogadóira is, velük szemben sem kíméletlen, s meghagyja őket félreértésükben; nem provokálja őket." Te hogy látod ezt az írói, vagy a részedről most már előadói attitűdöt?
- Ha egy nagyszerű cseh filmet nézünk, azt is így nézzük: ez csak egy tűzoltó. Ha nézem egy gazdag, fájdalmas, úri társaság humorát, mint Woody Allennél, akkor is azt gondolom, hogy én nem vagyok az. Ezeknek a műveknek a sajátossága, hogy a néző megpróbálja magát kivonni alóla. De ha valaki megmutatja az emberi gyarlóságot, akkor azon óhatalanul lehet nevetni. Mindenki azt gondolja, hogy ő nem olyan. De gyakran vannak aha-élmények is a Parti Nagy-szövegek olvasásakor: az emberek magukra ismernek. Ahogy én mondom A hét asszonyában a Wolramnét, abban benne van az alapélményem a kaposvári színházban töltött éveimről, valamint a teljes múltam. Mindenkinek van a múltjában lezáratlan dolog, ami olykor előjön. És időnként egy-egy néző vissza is jelez nekem, hogy ugyanezért bőgött ez alatt a jelenet alatt.
- Megtudtál valami újat magadról, amióta nincs társulati védettség mögötted? Élvezed, hogy egyik nap itt játszol, a másik nap ott? Vagy inkább szorongással teli ez a létforma egy színésznek?
- Régóta tudom, hogy ebben az újfajta világban mindent magadnak kell csinálni, erősebbnek kell lenni, semmit nem lehet a véletlenre bízni. Nem akarok dicsekedni, de nagyjából már most tisztában vagyok a jövő évadommal. 2010-re is van egy külföldi koprodukciós felkérésem. Szerencsére nem szorongok, mert van munkám. De miután nincs mindenhol segítségem, kimerít ez a sokfelé játszás. Viszont amíg egészséges vagyok, így akarom csinálni. Nyilvánvalóan azért, hogy ne öregedjek meg.
