Jó biznisz - MÁRKOS ALBERT

- Mikor kezdtél zenélni?

- Nagyapám zeneszerző volt, anyám, apám, nagybátyám zenészek. Más családokban nyilván nem ezt gondolják, de nálunk ez legitim, komoly szakma. Úgyhogy a nagyapám egész kiskoromban kezdett foglalkozni velem - én voltam a legnagyobb unokája. Öt évesen már szolfézst tanított és népdalokat énekelt nekem, apám pedig megkezdte a hegedűoktatásomat. Nyekergettem azt a szar hegedűt, ő meg kiabált közben. Annak idején rémes pedagógus volt: maximalista, türelmetlen - lelki gyötréssel kínzott engem. A profi szintű hangszeres zenetanulás persze ilyen, egész kicsi korban megtanít már a koncentrációra és a huzamos figyelemre, így még annak is hasznos, akiből aztán nem lesz zenész. Én azonban megelégeltem ezt. Figyeltem viszont apám öccsét, aki csellózott, és nagyon szeretett közönség előtt gyakorolni. Láttam, mennyire élvezi, egyszercsak előálltam azzal, hogy csellózni akarok. Így kerültem zeneiskolába, és ezután otthon néha meghallgatták, hol tartok. Akkoriban leginkább a rettenetes lámpalázam zavart, kamaszkoromra jöttem rá, hogy ezt komolyabb felkészüléssel tudom mérsékelni. Tizenhét-tizennyolc éves koromra jutottam odáig, hogy már nem is volt ezzel problémám.

- Érdekelt a matematika is, és évekig jártam atlétikaedzésre, mert apámnak volt egy régi osztálytársa, egy atléta, akihez levitt, és megkérte, foglalkozzon ezzel a görbe hátú, kövér gyerekkel. Nem volt tehetségem semmihez, a kezemet pedig óvni kellett, tehát maradt a körbe-körbefutás. Azt szerettem is. Aztán egyre többet kellett gyakorolni, úgyhogy nem maradt erre időm. A vasárnap más volt, akkor mentünk kirándulni vagy sízni a nagyszüleimmel.

- Utáltam és szerettem. Tizenhárom évesen kerültem be az iskola zenekarába, ott játszottunk harmincan, negyvenen - attól függően, mit -, és nagy élmény volt megtalálni abban a helyemet. Nagyon sokat csellóztam már, mire elkezdtem zenélni. Azt persze, nem tudnám pontosan megmondani, mi történik, amikor az ember zenél. Van olyan kollégám, aki transzcendenciát emleget, én ebben egyáltalán nem hiszek, de valami egyszercsak mégis előáll. Tizennégy éves lehettem talán, amikor már éreztem, hogy a zenélés valamit közvetít, hogy a kottában leírt hangok lejátszásán kívül van még más is ebben az ügyben. Akkor már technikailag is olyan szinten voltam, hogy erre ráérezzek. Furcsa volt. Emlékszem, a kolozsvári zeneakadémia nagytermében tört át ez az érzés, amikor egy iskolakoncerten valami Dvorzak darabot játszottam zongorakísérettel. És attól fogva kellett, mint valami kábítószer. Egyik pillanatról a másikra megértettem valamit a világból, hogy a zene olyan dolgokat közvetít, amiről én addig csak hallottam, de sosem tapasztaltam addig meg: gondolkodásmódot, érzelmeket, érzéseket. Amikor pedig már megvan a képesség és a vágy az emberben, hogy ezt közvetítse, akkor ebbe a hallgatókat is bele tudja vonni - ami már jó biznisz. Az én utam a klasszikus zenetanulás volt, de gondolom, ugyanez történik azokkal is, akik népzenét, jazz-t vagy rockzenét játszanak.

- Tizenhat-tizenhét éves voltam, és egyszer apám leültetett, hogy elmagyarázza, milyen nehéz zenésznek lenni - a nyolcvanas években, Romániában vagyunk - és bármilyen egyetemre jelentkezzem, abban támogat. Ez hatott is rám, és azt gondoltam, megmutatom, hogy tényleg zenész akarok lenni: még többet gyakorlok. Érettségi után felvételiztem a zeneakadémiára, és nem vettek fel. Elég ügyesen játszottam, de visszagondolva nem voltam érett, és akadt a zeneiskolában nálam tehetségesebb is és szorgalmasabb is. Ráadásul egyre kevesebb gyereket lehetett felvenni, és akkor még nem beszéltünk a diszkriminációról. Nagy idealista létemre éltem a jogommal, és magyarul felvételiztem egy teljesen román bizottság előtt. Évek óta nem láttak ilyet. Miután nem vettek fel, vittek a hadseregbe.

- Oda se vettek fel, pedig jelentkeztem, de nem voltam megbízható. Mezőgazdasági munkára viszont alkalmas voltam. Miután leszereltem, játszottam egy évet a Marosvásárhelyi Filharmonikus Zenekarban, és végül harmadszorra kerültem be, abban az évben a létszámcsökkentés folytán már egyetlen csellistaként. Elvégeztem az első két évet, és abbahagytam. Ekkor '89 volt, és az események jelentős szemléletváltást hoztak az iskolán belül is. Addig, mi, diákok úgy éreztük, hogy van egy működésképtelen, rossz rendszer, amelyet kijátszunk, de megmásítani nem tudjuk. Aztán pont ez változott, úgy éreztük, hogy az iskolában történteken túl személyes felelősségünk van abban is, hogy milyen lesz a gazdasági, a társadalmi, a politikai rendszer. Politizáltunk és a közélettel foglalkoztunk, ráéreztünk a szabadság ízére. Nálam aztán ez úgy folytatódott, hogy a művészetben levő szabadság kezdett izgatni, egyre kevésbé a társadalmi. De ezt csak most gondolom, holnap lehet, hogy másképp. Rádöbbentem, hogy nekem nem elég jó az a fajta művészet-ipar, amelyben akkor mozogtam. Nem tudtam, mire, de másra vágytam. És akkor abbahagytam a zenélést, legalább egy évig nem foglalkoztam ezzel.

- Nem. Illetve néha kísérletezgettem vele, de akkor azt vettem a fejembe, hogy színházi rendező leszek. Megnéztem, mit kell elolvasni a felvételihez, és nekiültem. Kezdtem a görögökkel, aztán egyre lankadt a lelkesedésem, ugyanakkor láttam jó előadásokat, többek közt a bukaresti Bulandrában. A nyolcvanas években például emlékezetes volt egy Rosencrantz és Guildenstern halott, például. Kilencven körül pedig nagy hatással volt rám Szkipe kolozsvári operában játszott Pekingi kacsája. Közben anyám Berlinbe költözött, és győzködött, hogy folytassam a zeneakadémiát, ha nem Kolozsváron, akkor Kölnben. El is indultam, de útba esett Budapest. Az öcsém éppen a Buddhista Főiskolán tanult, kíváncsi lettem, négy évig én is jártam oda, és azóta itt vagyok, félúton.

- Először könyvet árultam, aztán apám egyszer elhozta a csellómat, és elkezdtem kísérletezgetni vele.

- Az volt az első közös színdarabunk. Laciról egy zenész barátomtól, Dóra Attilától hallottam. Elmondta, hogy van egy bőgős - ez volt Keszég Laci - aki össze-vissza csapkod, nagyon erőteljes. És most lesz egy kiállítás-megnyitó, ahol nekünk - Dóra Attila szerint - duóban kellene játszanunk. Lacival ott találkoztunk először, a megnyitó előtt. Öt percet próbáltunk együtt, és mivel ő már megnézte a kiállítást, úgy találta, a képek nagyon békések és szépek, tehát nekünk a háborút kellene elmuzsikálnunk. Így is lett. Ezután az egyik főiskolai vizsgáján dolgoztunk együtt először, amelyben Szöveg és zene címmel játszottunk egy Beckett-rádiójátékot. Élveztem nagyon. Keszég Lacival azóta sokszor dolgoztam, sőt együtt tanultuk a szakmát - hogy mire kell figyelni a színházi alkalmazott zenében, vagy mitől lesz jó a zenei dramaturgia, ilyesmit. A színházban a zene használata elsődlegesen nem az írói szándéktól, nem a szövegtől függ, hanem a rendezői elképzeléstől. A szöveg egy iromány az előadáshoz képest, vagy inkább térkép, amelyen bármerre elindulhatsz. Persze, a térképen vannak kötöttségek - a Dunát mondjuk, nem terelhetem el, csak, mert szerintem az lenne a jó - de így is rajtam áll, hogy merre megyek. Persze, van olyan darab, amelyben az írói szándék szerint meghatározó a zene, ilyen például Matei Visniek egyik színdarabja, a Mi lesz a csellistával? Ezt Kántor László színházban akarta megrendezni, én lettem volna a csellista, de aztán ez elmaradt. De nekem nagyon megtetszett ez a darab, amely egy váróteremben játszódik. A szereplők: az újságos, egy fátyolos nő, egy fiatalember meg még néhányan talán, és a csellista, aki csak játszik, játszik, isten tudja, miért. A többiek nem értik, a végén pedig kiebrudalják. Van ebben a darabban egy színésznek mondott instrukció: a csellista annyira meghatódott a saját játékától, hogy egy kövér könnycsepp kicsordult a szeméből. A legtöbb színdarabban azonban nem eldöntött, hogy hol szóljon a zene vagy egyáltalán szóljon-e. Tehát a zenei dramaturgia kívül esik az írói szándékon, ugyanakkor a hatékony értelmezési eszközök egyike, ami a színre állítók kezében van. Ebből a szempontból nagyon tanulságos volt nekünk Keszég Lacival Gombrovitz Operettje. Fiatalok voltunk mindketten, a zenét igen bátran használtuk. Emlékszem, hogy hallani sem akartam azt a szót, hogy kompromisszum. Meghatározó volt a Háztűznéző is, ahol kísérletezgettünk a gesztuszenével, a rajzfilmzenével, a cirkuszi zenével. Ascher Tamással is dolgoztam több előadásban, legutóbb, ebben az évadban, A vadkacsában. Ascher nagyon nagy tudású ember, és ehhez képest nem rendez diktatórikusan, sőt azokat a munkatársait értékeli, akik önállóak, vitatkoznak vele, nem szereti a szolgákat. Tanulságos munka volt tavaly előtt a Krétakörrel, amikor a Tasnádi István írta Phaidrán dolgoztunk. Az előadás utolsó része lényegében egy opera volt. Kedvet kaptam, hogy írjak egy operát. Pedig kamasz koromban, sőt még utána is rettenetesen idegesített. De amikor Radoslav Milenkovic Kaposváron rendezte az Amadeus-t, akkor rengeteg Mozart zenét kellett végighallgatnom, és felfigyeltem arra, hogy némelyik előadás, vagy tempó expresszívebb a többinél. Szabadon próbálgattuk a zenét, - akárcsak A hosszú nap című Pontműhelyes előadásban. Azt a vonulatot pedig, amit a Háztűznézővel kezdtünk el, Fiumében folytattuk. Feydau Tökfilkóját rendezte Laci Magarac - A szamár címen, az előadás jó volt, de a zene nem sikerült, sőt rossz lett. Most tavasszal újra nekifutunk ennek Kaposváron a nagyszínházban, Keszég Lacival. Közben Radoslav Milenkovic rendezi Alexander Galin A verseny című komédiáját - a stúdióban, vele szintén dolgozom.

- A zenészeknek máshol járt az eszük, össze-vissza játszottak, én pedig türelmetlen voltam velük.

- Te is egy rendes zenekarban játszó rendes zenész voltál valamikor. Szeretted?

- Persze. Tulajdonképpen addig játszottam. Rögtön abbahagytam, ahogy már nem szerettem.

- Teljesen. Nem is tudok már jól játszani. Ha az ember nem gyakorolja, elveszik az a fajta szinkron vonókezelés, ami ahhoz kell. Ez ugyanolyan, mint amikor egy balett táncos abbahagyja a gyakorlást és elkezd limónnal vagy kontakttal foglalkozni, megtanul párhuzamosan állni a színpadon, akkor már lőttek a balettnak.

- Ha hiányzik, akkor hallgatok olyat, amilyet soha az életben nem tudnék játszani. Otthon, vagy inkább koncerten. És ha esetleg játszani vágyom, akkor otthon előveszek egy Bach szvitet, és gyakorlom.

- Van például egy hegedűs, Benjamin Schmidt, aki kiválóan játszik barokk zenét, klasszikus zenét, jazz-t, és improvizál. Másról nem tudok, aki hasonló megszállott lenne, bár lehet, hogy többen is vannak.

- A kedvenc műfajom az improvizatív zene. Sokáig tanultam, sokat játszottam, persze ezt aztán végképp nem lehet tanítani, illetve csak elméleti, logikai szinten, de technikailag nincs mit tanítani rajta. Pont az a lényege, hogy az ember kísérletezik, és az adott pillanatban dönt.