Ha nem hangzana annyira sután, közhelyesen, ráadásul félreérthetően, akkor azt is írhatnám, Tóth Miklós voltaképpen ifjúsági színházként rendezte meg Tadeusz Slobodzianek és Piotr Tomaszuk Borsógörgetőjét. A tartalmi és stiláris értelemben is rétegzettnek, bonyolultnak ható, ám ezt humorral, játékossággal, a mese erejével ellensúlyozó történetet kézenfekvő, egyszerű ötletekkel, játékos kikacsintásokkal, diákszínházi gegekkel játszatja el a rendező. A fiút (a Borsógörgetőt) az Ördög vásárolja meg szüleitől, s tereli a rossz felé. Aztán Szenteske megjelenésével megkezdődik a harc jó és rossz között az emberi lélekért. Ám kortársi moralitásról lévén szó, jó és rossz már nem az evidenciák, a szimbolikus értékek mentén válik el egymástól, így a harc sem a transzcendentális emelkedettség színpadán zajlik. Ízes népi figurák vonulnak fel szemünk előtt, s nemcsak a főszereplő és szülei esetében; még magának az Ördögnek is jóval több köze van a csavaros történetű mesék hol mindenkit rászedő, hol pórul járó figurájához, mint a középkori szimbolikát megtestesítő alakhoz.
Tóth Miklós rendezése ismerősen köznapivá teszi a szituációkat, s játékosan, sok humorral stilizálja az elvontabb ötleteket. A fiú távolról sem romlatlan gyermekként lép elénk, s persze nagy a csábítás a rosszra. Az Ördög dévaj mosolya, játszi kópésága amúgy is megnyerőbbnek érződik ellenlábasának kiismerhetetlen ájtatosságánál. Ám Szenteske sem éteri jelenség csupán; a női csábítás része az ő eszköztárának is. S noha a játék első felében nemcsak szellemesen friss, hanem néha túlzottan direkt poénok is csattannak, s mi sem hat természetesebbnek annál, mint hogy a vén szatyornak titulált szereplő elhasznált reklámszatyrot tart kezében, az alkotók gondosan ügyelnek az arányokra: a gegek soha nem lépnek túl a jó ízlés határain, a játék második felében pedig fokozatosan adják át helyüket a bensőségesen finom (persze humorral azért szintúgy átitatott) lírának. A "borsógörgetés" játékosan szimbolikus, de ugyanakkor megejtően hús-vér kapcsolatból épülő folyama - köszönhetően Kardos János és Császár Réka egymásból pontosan építkező, bájjal telített, a szituációt pontosan értelmező alakításának is - ez az előadás talán legerősebb jelenete.
Ezután kicsit veszít intenzitásából a játék; a széthullást (igazságot? büntetést?) megérzékítő rendezői ötlet inkább okos, mintsem valóban hatásos. Az amúgy példásan ökonomikus (alig egy órányi) előadás tempója és jeleneteinek intenzitása amúgy sem egyenletes, mint ahogy az egytől egyig korrekt, a stílust és koncepciót jól szolgáló alakítások - a már említetteken túl Egyed Attila és Kecskés Karina egymást gazdagon ellenpontozó, a jó-rossz kettősségét ambivalensen értelmező párosa, valamint Gerle Andrea és Molnár Csaba hol mulatságosan, hol hátborzongatóan amorális szülő-figurái - is fel-felfénylenek néhány jelenetben, hogy azután hosszabb-rövidebb ideig takaréklángon pislogjanak. Amikor a színészi jelenlét markánsabb vagy a játékötletek eredetibbek, rögvest pulzálni kezd a játék. Másutt kicsit leül az előadás, kiszámíthatóbbá válnak a színészi gesztusok és a felhasznált ötletek, poénok. Igaz, a bemutató ifjú közönsége érezhetően hálás volt még a szórványosabb gegekért is. Az alkotók ugyanis elsősorban középiskolásoknak készítették az eleddig egy-két alkalom erejéig iskolákban játszott előadást, melyet a Szkéné Színház falai között szélesebb réteg is megismerhet, s amelyet a tervek szerint ősztől beszélgetés is kísér majd. (E beszélgetések, feltételezem, nem maradnak meg az elméletnél, a történetből kiolvasható tanulságnál, hiszen az előadás igazán alkalmas a fiataloknak szóló színház nyelvéről, lehetséges aspektusairól szóló diskurzusra is.) Addigra talán a játék is érik még valamelyest; rostálódhatnak az ötletek (születhetnek esetleg újabbak is), egyenletesebbé válhat a tempó, hatásosabbá a befejezés. Ehhez bátorításként talán csak a borsótól tanultakat lehet mondani: görge!
