Egy évvel ezelőtt nevezték ki az Operettszínház főigazgatójává. Hogyan értékelné az azóta eltelt időszakot?
A turnék szervezőjeként korábban is intenzíven benne voltam a színházi managementben, nem is akartam nagy irányváltást csinálni. Azt a vonalat szerettem volna követni, amit KERO elkezdett, majd mellettem művészeti vezetőként folytat. Olyan szervezeti változtatásokat próbáltunk létrehozni, amiket a kor szava kíván. Nemzeti intézménnyé váltunk, és egyre nagyobbra nőttünk, óriási külföldi terjeszkedéssel. Hozzáfogtunk a Moulin Rouge rekonstrukciójához, amelyet a jövő évben kamaraszínházként szándékozunk megnyitni, illetve elkezdtünk egy arculati pályázatot is. Úgy gondolom, egy ekkora intézmény esetében kell egy-két év, mire mind arculatban, mind az új játszóhely megnyitásával igazán látványos változásról beszélhetünk. De ha sorra vesszük az elmúlt időszak eseményeit, azt láthatjuk, rengeteg minden történt: a színház működésének támogatását 2016-tól a kormányzat megnövelte, A Csárdáskirálynő 100 gálán nagy örömünkre a fenntartó és a kormány tagjai - köztük a miniszterelnök úr ? is jelen voltak, illetve nőtt a külföldi megkeresések és a szakmai programok száma is.
Korábban sokszor beszélt a hazai színházi élet összefogásáról, ezzel kapcsolatos törekvéseiről. Hogy alakulnak a szakmai ambíciói?
Ahogy a pályázatomba is beleírtam, érdekes feladat lehet, hogy vajon tudok-e tenni valamit az egész színházi életért egy esetleges új szemlélettel, managerként. Úgy érzem, erre nagyon sok bíztatást és lehetőséget kaptam. A miniszter úr delegált a Színházművészeti Bizottságba két hónappal a kinevezésem után, majd meghívást kaptam, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen rendezőket és dramaturgokat tanítsak, néhány hete pedig a budapesti színházak képviselőjeként beválasztottak a Magyar Színházi Társaság elnökségébe. Rengeteg olyan szakmai feladatot kaptam, ami túlmutat az Operettszínházon, ez pedig nagyon inspiráló és megtisztelő. Úgy gondolom, ez a visszaigazolása mindannak, amit képviselek: meg kell próbálni a színházról és a kultúráról szakmai kérdésként beszélni, és nem belekeverni a napi politikai érzelmeinket, meggyőződésünket. Ezt hirdetem mindenhol, és úgy érzem, egyre nagyobb rá az igény.
A külföldi vendégjátékok sorában Omán volt az egyik legutóbbi. Mekkora munka van egy-egy ilyen külföldi turné megszervezésében?
Az első lépés mindig az, hogy az ember ismertté teszi magát a nemzetközi piacon, igyekszik eljuttatni az információt. Szerencsére nekünk jelenleg annyi a megkeresésünk, hogy ezzel most épp nem kell foglalkoznunk, ráadásul idén A Csárdáskirálynő századik évfordulója miatt még fokozottabb körülöttünk a figyelem. Ehhez természetesen nagyon jó kapcsolatrendszerre és manageri csapatra van szükség. A szervezés mértéke egyébként változó, de minimum egyéves előkészítést igényel. Ha a teljes Operettel utazunk, akkor nagy technikai szervezésre van szükség, ami több mint 100 embert és 5-6 kamiont jelent. A Csárdáskirálynőhöz például már két díszletünk és két jelmezünk van, hiszen Ománt nem tudtuk volna másképp bevállalni. A régebbiek kinn voltak, mi meg itthon az új, születésnapi jelmezeket és díszletet használtuk. Ha pedig nem használjuk az egyik szettet, akkor szívesen kölcsönadjuk Prágába vagy Bukarestbe, hogy ott egy évadon keresztül használhassák.
Mennyi idő alatt állt össze A Csárdáskirálynő századik születésnapját ünneplő gálaműsor?
Egy évet dolgoztunk rajta. A terveket sokszor az élet írta át: például más vendégeket is szerettünk volna hívni, de ők egyéb színházi elfoglaltságaik miatt végül nem értek rá. A szervezés, ahogy mindig, az utolsó pillanatig zajlott. Hamar eldöntöttük, hogy azt szeretnénk, ha ez a gálaest nemcsak az Operettszínházról és a jelenlegi előadásról szólna, hanem átfogó képet adna az elmúlt száz évről, legalábbis ami Magyarországot illeti. Nagyon örülök, hogy ezt sikerült megvalósítani.
Készült egy kiállítás is a témában, ami az Operettszínház emeletén kapott helyet. Meddig lesz látható?
A kiállítás egy évig marad. Mivel a magyarországi bemutató 1916 novemberében volt a Király Színházban, ezért arra gondoltunk, hogy az egész évet A Csárdáskirálynő szellemében rendeznénk meg, a kiállítást is fennhagyjuk a magyar bemutató dátumáig. Az Országos Színháztörténeti Múzeummal és Intézettel közösen hoztuk létre, ennek a közös munkának és sikeres koprodukciónak pedig különösen örülök, mert hiszek az intézményi együttműködésben. Nekünk volt egy jó témánk, a közönségünk adott, a kiállítás-szervezéshez viszont ők értenek.
Említette a Moulin Rouge rekonstrukcióját. Pontosan mik a tervek az épülettel kapcsolatban?
Régen a Tháliában volt a második budapesti játszóhelyünk, hiszen a társulat elég nagy. Most, hogy van esély a Moulin Rouge kamaraszínházzá alakítására, összesen három játszóhelyünk lesz: a nagyszínpad, a Raktárszínház és a Moulin Rouge, amit Kálmán Orfeum néven szeretnénk megnyitni. Utóbbi kettő kisebb, bensőségesebb, épp ezért kiváló lehetőség a kísérletezésre. A műsorrendünket ennek megfelelően alakítjuk majd át, és ezzel még több vidéki, külföldi felkérésnek tudunk eleget tenni. A fenntartónk, a minisztérium is erre bíztat minket, és a Külügyminisztériummal is nagyon intenzív az együttműködés. Most jártunk egy délkelet-ázsiai turnén, és ahol megjelentünk, oda a követségek is szerveztek programokat, üzletembereket és újságírókat hívtak, mi pedig a vendégjátékokat megelőzően külföldi újságírókat hozunk ide, hogy találkozzanak az országgal és segítsék a pozitív megítélését.
Az új játszóhely megnyitása mellett milyen tervei vannak az Operettszínháznak a közeli és távolabbi jövőre nézve?
Mivel sok partnerrel dolgozunk és vannak külföldi megrendelések is, a jogi lekérések miatt előre kell gondolkodnunk. Amit már most lehet tudni, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokkal jövőre csinálunk egy Ének az esőben koprodukciót, illetve a kaposváriakkal egy Luxemburg grófját, amik később majd eljutnak Budapestre is. Tárgyalunk Kolozsvárral, hogy az éppen nem műsoron lévő Cigányszerelmet kölcsön adjuk nekik, de ugyanez a helyzet A denevér című produkcióval is, ami pedig Debrecenben kerülhetne ilyen módon bemutatásra. Az a plusz pénz, amit 2016-tól az Operettszínház kapott, az egész magyar operettjátszásé. Kolozsvártól Miskolcig és Debrecenig megkerestem minden operettet játszó nemzeti színház vezetését, hogy esetleges együttműködésekről beszéljünk, hiszen ezzel az operettjátszás lehetőségét és színvonalát az egész országban növelni tudnánk.
Az operett műfajával kapcsolatban általában az él az emberek fejében, hogy leginkább az idősebb korosztályok körében népszerű. Budapesten is ez a helyzet?
Én úgy látom, rengeteget léptünk előre ebben a kérdésben. Tény, hogy a kicsit idősebb korosztály körében a legnépszerűbb a műfaj, bár most már azt mondanám, hogy az átlagközönségünk 35 pluszos, de ez sem teljesen igaz. Az operett nagyon sztárfüggő műfaj, és mi nagyon is tudatosan alakítjuk a szereposztásokat. Például az operettsztárok mellett a musicalekben megszeretett szólistáinkat operettben is felléptetjük. Legyen szó akár a legfiatalabbakról, mint Barkóczi Sándor, Kocsis Dénes, Simon Panna, vagy az eggyel idősebb generációról, mint a Dolhai Attila, Szinetár Dóra vagy Janza Kata. Őket a fiatal közönség is szereti, és ha egy operettben osztunk szerepet rájuk, boldogan megnézik őket abban is. Az a tapasztalatunk, hogy ha egy fiatal bejön az operettre, élvezi, csak úgy kell megcsinálni, hogy ne azt érezze, hogy avítt, hanem hogy hozzá is szól. Jó példa erre az Én és a kisöcsém vagy a Csínom Palkó, amiket újrahangszereltünk, a szövegkönyvet teljesen újraírattuk: a melódiák meg a sztori ugyanaz maradt, csak egy kicsit felfrissítettük. Szerintem akkor csinálunk jó színházat, ha egy este olyan, mint egy családi vacsora, ahol a nagymama és az unoka is jól érzi magát. Az ideális menü pedig olyan legyen, ami a különböző gondolkodású és ízlésű családtagoknak is kedvére való.
