Tavaly június elseje óta vezeti a Ludwig Múzeumot, kinevezése bizonyos körökben ellenérzést váltott ki, és politikai döntésként értelmezték: egy jó munkát végzett igazgató helyett érkezett. A múzeum munkatársai hogyan fogadták Önt? Milyen hangulatban telt az elmúlt 8 hónap?
Az tény, hogy a közéleti fogadtatás nem volt barátságos. A végére akartam járni, hogy ennek mi lehet az oka: a munkatársaimmal végigvettük, ki akar itt dolgozni, és ki akar menni. Úgy érzem, hogy minden és mindenki megnyugodott, így a továbbiakban nem hiszem, hogy ezzel kéne foglalkoznunk.
1996 óta irányít hazai gyűjteményeket, a Szombathelyi Képtár és a Műcsarnok után júniusig a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója volt. Milyen korábbi vezetői tapasztalatokat tud hasznosítani jelenleg?
Mindegyik gyűjtemény igazgatása széleskörű feladatokkal járt, csak a kontextus volt eltérő. Amikor Szombathelyre kerültem, akkor a határ közelsége miatt a környező országok alkotóit intenzíven bevontuk. Abban az időben még nemigen voltak pályázati lehetőségek, és mikrobüdzséből kellett gazdálkodnunk, de sikeresen megoldottunk mindent. Ott azon volt a hangsúly, hogy bizonyos témákat, aktuális művészetelméleti megjelenéseket közösen dolgozzunk ki.
A Műcsarnokban más volt a feladat, hiszen egy országos hálózat közepén volt. Itt nem közgyűjteményi kérdések, nem huszadik századi problémák vártak megoldásra, hanem az volt a feladat, hogy mennyire lehet a nemzetközi és a magyar kortárs művészetet összehangolni. Ehhez többféle lépést megtettünk: például külföldi kurátorokat hívtunk magyar képzőművészek kiállításának megrendezésére, és fordítva. Jó tapasztalat volt, hogyan látják a külföldiek a mi képzőművészetünket.
A Pécsi Janus Pannonius Múzeum vezetése pedig egy fantasztikus lehetőség volt arra, hogy jóval az egyetemi tanulmányok után új ismeretanyagra tegyek szert, hiszen ott a kora neolitikumtól kezdve az avantgárdig minden korszak jelen volt. Minden szakágnak megvolt a vezetője, mindenki hozta a maga tudományos felkészültségét. Sok mindent tanultam itt.
Mennyiben más egy tisztán kortárs intézmény igazgatása?
Örülök, hogy végre visszakerültem a kortárs művészetbe, itt csak erről szól minden, és ez nagyon jó. Igyekszünk megtalálni olyan dolgokat, amelyek a kortárs művészet új bemutatási lehetőségéről is szólnak. Ilyen volt a teljesen digitalizált Ginsberg-kiállítás, amely egy kultúrtörténeti kitekintés volt. Ez műfaj szinten újítónak számított, hiszen minden digitalizáltan jelent meg. Azt hiszem, ezt a közönség jól tudta értelmezni és nem kapott rossz válaszokat a korábbi kérdéseire.
Pályázatában általánosságban határozza meg a kortárs művészeti múzeum feladatát. Ezt írja: ?legfontosabb célkitűzése az, hogy önmagát újradefiniálja és keresse meg helyét az őt körülvevő kulturális-társadalmi közegben?. A Fabényi Júlia által vezetett kortárs művészeti múzeum profiljában mire törekszik?
Az újradefiniálás útján vagyunk. Egyrészt igyekszünk aktuális témákra felfűzni a következő évek kiállításait, másrészt, amit mindig is próbáltam hirdetni, a jót trendivé szeretném alakítani. Tehát én nem az aktuális divatnak szeretnék megfelelni. Az rendben van, hogy számos intézmény bizonyos trendekben és szemléletekben gondolkodik. Aki ezt megteheti magának, az tegye. Másnak pedig az a feladata, hogy a legmélyebbről felhozza a minőséget, és eljuttassa a köztudatba. Én az utóbbi híve vagyok.
Ezek szerint a jó és a trendi nem fér meg együtt?
Ez nem kizárásos alapon megy. Ahhoz, hogy a jót trendivé alakítsam, merésznek kell lenni, nem is lehet máshogy, a művészet maga is merész, hiszen folyamatosan a saját határait feszegeti. Ha az Átmenet és átmenet című kiállítást megnézzük, Josip Vanista egészen messze megy, holott nem tesz semmi mást, mint a délszláv háború sajtómegjelenéséből készít kollázst. Ez azért merész, mert az mert az országa sajtóját használja fel arra, hogy egy teljes korszak abszurditása elé tartson tükröt. Az pedig, hogy az újságcikkek értelmezésébe egy művész fogott bele, nagyon érdekes.
Pályázatában a ?70 es évek végén színre lépő magyar művészgeneráció, az érett életművek bemutatását célozta meg. Az idei évre milyen magyar monografikus kiállítást terveznek?
Tolvaly Ernő lesz az első ebből a generációból, az ő életművét már komplexen feldolgozták a kollégák, katalógust is készítettek hozzá. Utána Károlyi Zsigmondot szeretném bemutatni ebből a generációból, és felmerült még Lengyel András neve is. Ezek komplex, az egész életművet bemutató kiállítások lesznek. Munkásságuk fontos eseményei a magyar művészettörténetnek, amelynek mindig is a középpontjában voltak, de életművük nem lett minden oldalról megközelítve.
Külön érdekesség, hogy a párizsi Pompidou Központ után nálunk is lesz egy átfogó Hantai Simon kiállítás. Itt nem a párizsi anyag lesz látható, mi a családtól kapott műveket állítjuk ki, amelyek nagyon értékes és izgalmas darabok. Összesen 60 képet láthat majd a közönség. A tárlaton megtekinthetőek lesznek a művész emigrációja előtti művei is, amelyek 1946 és 1947 között születtek. Ez azért izgalmas, mert máshol még nem állították ki ezeket, és mint köztudott, Hantai a nemzetközi műkincspiacon jelenleg a legdrágábban jegyzett magyar festő. Ezen túlmenően egy minimalista absztrakt festő egészen különleges és a világon teljességgel egyedi munkáival fogunk szembesülni.
Az érett életművek bemutatása mellett fiatal alkotók számára is biztosítanak bemutatkozási lehetőséget a LUDWIG NEXTben. Elsőként MONOCHROME LACK címmel Köves Éva és Sztojánovics Andrea munkáit láthatták az ideérkezők. Mesélne egy kicsit erről a kezdeményezésről?
Fontos, hogy ez nem felhívásos pályázat, hanem egy spontán törekvés: ha valami megtetszik nekünk és van terünk rá, akkor bemutatjuk. Itt főleg fiatalabb magyar képzőművészek kísérleti munkáit szeretnénk kiállítani, azokat a friss, aktuális projekteket, amelyek szinte a műteremből érkeznek, vagy kimondottan ide készülnek.
Sok interjúban számon kérik Önön Maria Abramovicsot, illetve olvasható volt, hogy a művésznő nem jön el kiállítani az Ön által vezetett Ludwigba. Bencsik Barnabás pályázatában jelzi, hogy tervez vele, Ön azonban általánosságokat jelöl meg. Tervez Abramovics-kiállítást a Ludwigba?
Egy volt a bedobott csontok közül, hogy Abramovics nem akar kiállítani nálam. Közben meg kiderült, hogy nem is tud róla. Az, hogy Abramovics visszaköszönjön, harmincezer dollártól kezdődik. Biztos, hogy nagyon izgalmas alkotóról beszélünk, de úgy gondolom, nem ezen a szinten kell nekünk a MoMA-val versenyeznünk. Jövőre két nagy nemzetközi ügyünk is lesz: egy történeti a hatvanas évek végéről és egy nagy felfedezésünk, amely a kortárs orosz művészetre vonatkozik.
Azt hiszem, visszakanyarodtunk a jóból trendit megállapításhoz.
Igen. Nem a trendit kell nyomni, hanem meg kell keresni a jót a kortárs művészetben, és azt az összes propagandaeszközzel trendivé alakítani. Én vállalom, hogy ha valami nem sikerül, az az én hibám. Nem aszerint választok, hogy mit szól hozzá a nemzetközi művészeti fősodor.
Egy kortárs művészeti múzeum másik fontos feladata a gyűjteményezés. Az alapítók a Ludwig célcsoportjaként a közép-európai régiót jelölték ki. Ön újabb irányvonalakat adott meg: Csehszlovákia és Jugoszlávia koncept művészete, NDK koncept és pop artja. Elindult már a gyűjteményezés folyamata?
Kacsingatunk a közép-európai régió felé, valóban. A Ludwig Alapítvány ilyen szempontból is igen nagyvonalú, és biztosítja a korábbiakban erre a célra fordított összeget, ha egyetért a gyűjteményezési ajánlatunkkal. Most állítjuk össze a csomagot, amit kérvényként szeretnénk hozzájuk benyújtani. Jelenleg a saját büdzsénkből nincs erre lehetőségünk. . 2008 és 2010 között évi 30 millió forint állt a múzeum rendelkezésére erre a célra.
Tehát a múzeum állandó gyűjteményének bővítését a Ludwig Alapítvány finanszírozza?
Igen és a Nemzeti Kulturális Alap. Ez utóbbinál a közgyűjteményi és a vizuális kollégiumhoz adtunk be sikeres pályázatot.
A Ludwig Alapítvánnyal milyen a viszonyuk?
Nagyon rendben van. A Plessi-kiállítás egy kooperáció a koblenzii Ludwig Museummal, az együttműködés finanszírozásába beszállt az alapítvány is.
A Múzeumi Negyed ügye is időről időre terítékre kerül a sajtóban. Milyen véleménnyel van a kezdeményezésről? Jelenleg hogy áll a projekt, és benne a Ludwig költöztetése?
Azt sajnálom, hogy ebből a negyedből, ahol most épp tartózkodunk, nem vált frekventált városrész, nem valósult meg az a kulturális pezsgés, amelyet ennek a negyednek szántak. Az biztosan problémát jelent, hogy irodaházakkal van megtöltve a terep: ők ugyanolyan napi ritmusban dolgoznak, mint mi, tehát onnan látogató nem jön be.
A Múzeumi Negyed ötlete azért jobb, mert koncentráltan lesznek elhelyezve a múzeumok. Ez némelyik intézménynek nagyon jó lesz, hiszen jelenleg ordas körülmények között működnek. Nekünk azért lesz jobb, mert komplexebb képzőművészeti térben leszünk: Műcsarnok, Magyar Nemzeti Galéria és mi, akik végtére mindannyian a kortárs művészetet képviseljük. Az tény, hogy területileg, jobb helyzetbe kerülünk. De mint mindenre, erre is felsorolhatnék sok pro és kontra érvet. A konklúzió ugyanaz: én sajnálni fogom ezt az épületet.
(Fotó: Papp Eszter)
