Londonban született 1929. december 12-én. Apja fiatalon meghalt, anyjáról, akit csak Nellie Beatrice néven emleget memoárjaiban, rendkívül rossz véleménnyel volt, és hol méla undorral, hol maró gúnnyal írt róla. Tanulmányait a devoni Belmont College-ban kezdte, de tizenhat éves korában otthagyta az iskolát, és 1948-ig újságíróként dolgozott. Ezt a mesterséget azonban nem szerette, s inkább színésznek állt, majd az írással is megpróbálkozott. 1954-ben a huddersfieldi Királyi Színházban mutatták be első, The Devil Inside Him című darabját, amelyet Stella Lindennel együtt írt. 1955-ben a Royal Court Színházhoz szegődött, ahol már főszerepeket kapott, de az írással sem hagyott fel.
A Dühöngő ifjúság sikere
Ez a színház mutatta be 1956-ban negyedik és egyben azonnali világhírt szerzett színművét, a Dühöngő ifjúságot is, amellyel a „dühös fiatalok” irodalmi mozgalom elindítója lett. A csoport, amelynek Osborne mellett tagja volt egyebek között John Arden és Arnold Wesker, az angol irodalom korabeli arculatának többoldalú és gyökeres megváltoztatását tűzte ki célul. A viktoriánus szellemű társadalmi és művészi értékrend felborításával, a regény több évszázados műfaji egyeduralmát megdöntve ismét a drámát állították a középpontba. Brecht szellemétől korántsem idegen dramaturgiájuk szerint a színház az egyetlen művészeti fórum, amelyen keresztül társadalmi méretű tudat- és véleményformálás lehetséges.
A Dühöngő ifjúság korabeli rendkívüli hatásának titka az első mondattól az utolsóig ható felfokozott érzelmi szuggesztivitás, a körülményein változtatni képtelen, önpusztító lázadó elfojtott indulatainak feszültsége. A darab hőse – valójában antihőse –, Jimmy Porter az establishment, a konvenciók ellen küzdő fiatalság megtestesítőjévé vált, a műből 1958-ban Tony Richardson rendezett filmet Richard Burtonnel a főszerepben. 1980-ban megrendezte Lindsay Anderson is Malcolm McDowell-lel a főszerepben, míg egy 1989-es tévéváltozatban Kenneth Branagh alakította a főhőst.
A düh nem múlt, és a sikerek is maradtak
Osborne-nak az idejétmúlt szociális és politikai intézményekkel és magatartásformákkal szembeni szenvedélyes gyűlöletét tükrözte a szintén világsikert aratott A komédiás (1957) című darabja, amelynek filmváltozata Sir Laurence Olivier egyik jutalomjátéka volt. További híres alkotásai a brechti hangvételű Luther (1961), amelyért 1964-ben Tony-díjat nyert, Az elfogadhatatlan tanúvallomás (1965), a Redl ezredes történetét feldolgozó Hazafit nekünk! (1965), a Tiszteletben tartott kötelék (1966) és Az amszterdami szálloda (1968), amelyek inkább dramaturgiai újszerűségükkel hatottak, s vállaltak úttörő szerepet egy új drámaírói stílus meghonosításában.
1958-ban Tony Richardsonnal és Harry Saltzman kanadai producerrel megalapította a Woodfall Films vállalatot, majd 1960-tól az Oscar Lewenstein Plays Ltd. igazgatója lett. 1963-ban a Tom Jones-film forgatókönyvéért Oscar- és BAFTA-díjat kapott. A Henry Fielding műve nyomán, Albert Finney címszereplésével forgatott alkotást tíz kategóriában jelölték Oscar-díjra, s elnyerte a legjobb filmért, Richardson pedig a legjobb rendezésért járó aranyszobrocskát is. Osborne a nyolcvanas évek elejétől tévéjátékokat írt, majd 1992-ben megírta a Dühöngő ifjúság folytatását, a mérsékelt sikert aratott Déjàvu-t, amelyben az öregedő Jimmy Porter – mint gyakorta maga Osborne is – elsősorban a homoszexuálisok ellen fakadt ki.
Néhány alkalommal színészként is feltűnt a filmvásznon, így például az Öld meg Cartert! (1971) című brit thrillerben egy gengszter bőrébe bújt. Nagy rajongója volt Henry Purcell művészetének, s az 1995-ben a zeneszerzőről Tony Palmer rendezésében készült életrajzi film (England, My England) egyik forgatókönyvírója volt.
Volt honnan meríteni a nehéz karakterekhez
Osborne az életben is nehéz embernek bizonyult, csípős nyelvével rengeteg ellenséget szerzett magának. Talán az anyjával kapcsolatos gyerekkori traumák, talán a nőkkel való ambivalens viszonya miatt is ötször nősült. Az ötödik, Helen Dawsonnal, a The Observer egykori kritikusával kötött házassága sikerült mind közül a legjobban, a rossz nyelvek szerint azért, mert Helen kevésbé volt ambiciózus, mint elődei.
Osborne mintegy tíz év különbséggel, két kötetben jelentette meg visszaemlékezéseit, a memoár meglehetősen visszás fogadtatásban részesült. Az elsőt 1981-ben A Better Class of Person, a másodikat pedig 1991-ben Almost a Gentleman címmel. Mindkettőben kíméletlenül bírálta édesanyját, a harmadik feleségétől született lányát, Nolant és korábbi feleségeit.
John Osborne 1986-ban Shropshire-be vonult vissza, s itt is halt meg cukorbetegség szövődményében karácsonyéjszaka, 1994. december 24-én.
