 |
| |
Mert ugyan Balanescut máskor is el lehet Budapesten csípni, és akkor rendre azt kapja az ember, amire befizetett, vagyis a kortárs-, a klasszikus- és a világzene lenyűgözően virtuóz és meghökkentően összecsiszolt elegyét; egy ritka, finom ötvözetet, amely szélesre tárja a zenei világ kapuit és friss levegőt ereszt be a nagyérdemű tüdejébe. De tegye mindenki szívére a kezét: hányszor hallotta már Ada Mileát - hacsak nem Romániában, ahol kétségtelenül nagy ismertségnek és népszerűségnek örvend? Mert ennek az estnek ő volt az igazi meglepetése, ő volt az a váratlan csoda, amire az ember mindig vár, de igazán sohasem számít rá, mert annyira ritka. A harmincas évei elején járó, Marosvásárhelyen színművészeti egyetemet végzett Milea eredetileg színészként kezdte, majd szabadúszó zenészként, zeneszerzőként és performerként folytatta karrierjét. Önálló lemezei jelennek meg, színházi előadásokhoz ír zenét, és szeret az irodalom, a színpad és a zene háromszögében zajló projektekkel foglalkozni. Nem utolsósorban, átütő erejű színpadi jelenléte, mi több, komikai vénája van, egyetlen arcrezdülésével képes egy egész színháztermet felszabadult hahotára fakasztani - és akkor még nem szóltam hangjának hihetetlenül gazdag, sokszínű regisztereiről, amellyel zenei paródiától kezdve megindító románcig mindent elő és el tud adni. Jól tette Balanescu mester, hogy az estét úgy szervezte, hogy mielőtt előadták volna a 2006-ban, Angliában debütált "The Island" című produkciójukat, először ő, majd Milea szólózott, azért, hogy lássuk, kivel is van dolgunk. És hát igaza volt - nem akárkivel.
Gyerekkoromban tulajdonképpen utáltam cirkuszba járni, mert az állatokat sajnáltam, az artistaszámoknál meg rettegtem, hátha leesik valaki, így aztán apámék elmondása szerint minden cirkuszi előadást végigordítottam, hogy: "jöjjenek a bohócok!" Ez volt az egyedüli ok, amiért hajlandó voltam cirkuszba járni, és most, néhány évtizeddel később, végre megint jött egy, akire érdemes volt ennyit várni. Ada Milea nem hiába dolgozott egy ideig a Cirque du Soleil-nél, tökéletesen érti azt a mágikus nyelvet, amely egyedül képes felnőtt embereket is újra gyerekké varázsolni. Ez a törékeny, fiatal nő olyan felszabadult nevetést képes előcsiholni az arcjátékával, a hangjával, sőt, a számunkra sokszor nem is érthető, mert románul elmondott-elénekelt szavaival, amit csak a legnagyobbak tudnak. Ráadásul, a humornak ez a mondhatni univerzális fajtája, ami nem csak iróniára, gúnyra és bennfentes ismeretekre épül, mifelénk igencsak ritka - ám a közönség reakciójából ítélve úgy kell, mint egy falat kenyér.
Alexander Balanescu tehát megtalálta tökéletes partnerét új, "The Island" című performanszához, amely az 1915-ben, Bukarestben született, s az abszurd színház előfutáraként emlegetett drámaíró, Gellu Naum "A sziget" című darabjára épül, amely maga is a Robinson Crusoe-történet abszurd, szürrealisztikus parafrázisa. Az angolul előadott dalciklus, mint egy vidámparki hullámvasút visz végig bennünket egy történeten, amelyben Robinsonon és Pénteken kívül, akad gonosz, falábú kalóz, kedves, prosti hableány valamint kannibálok, papagájok és egyéb állatfajták. A központi szál azonban, amelyre mindez fel van fűzve, a magányról szól, arról, hogy a főhős, a narrátor (aki Balanescu rezignált hangján szólal meg) végül mindig oda lyukad ki, hogy egyedül van a világban, hogy magányos, akárhányan is veszik körül. Mindez azonban egy olyan színes, humoros, szürreális-meseszerű kavalkádba van csomagolva, amely üdítően nélkülözi a nárcizmust, az affektáltságot, a túlintellektualizálást - egyszóval nem veszik túl komolyan magukat, csak egyvalamit, de azt nagyon: hogy a közönséget szeretni kell. Balanescu erőteljes, gyakran szívszorító hegedűjátékát és szelíden eldörmögött, elénekelt szólamát Milea gitáron, és egy másik, szintén virtuóz módon kezelt hangszeren, a hangján kíséri. Köszönet nekik ezért a felszabadító élményért.
