red-_masolata
Fotó: pixabay.com


Amennyiben igazán stílusosak akarnánk lenni, akkor most a Négyszáz csapással ünnepelnénk a Pótkulcs FILMklub 400. filmes estjét. Azonban nem stílusosak vagyunk, hanem következetesek: Truffaut klasszikusát már kiveséztük itt, a négyszázadik filmklub pedig a Scorsese blokkunkra esett, vagyis az amerikai rendező egyik nagy kedvencével ünnepeljük a kerek jubileumot, mégpedig Hitchcock Psychójával.

 

Hiába láttam már vagy hatszor a Psychót, e felhívást olvasva egyértelmű volt: a következő filmklub, amelyet megnézek magamnak, nem lehet más, csakis a Pótkulcs! Arról azonban fogalmam sem volt, mire számítsak. Persze tudtam én, hogy ez a hely a Filmklub Szövetség elnökének egyik nagy kedvence, de mindössze ennyi információ birtokában voltam, mikor beléptem a Pótkulcs nevezetű romkocsma kapuján ? amely mellesleg olyannyira nincs kitáblázva, hogy notórius eltévedőként már-már elkönyveltem, az életben nem találom meg ezt a filmklubot. A szerencsém viszont nem hagyott el, így egy kisebb társaságot követve betértem a kerthelyiségbe, ahol azért még mindig nem volt egyértelmű, jó helyen vagyok-e. Ám a pultosok megmentettek: rámutattak a ?filmklubos társaságra?, én pedig idővel csatlakoztam is az ünneplő közösséghez, akik sebtében maguk közé fogadtak, így még a közös fotóra is rákerültem.

Potkulcs1
Fotó: Árva Csilla

 

Körülbelül tizenhatan másztuk meg a régi épület csigalépcsőjét, majd beléptünk a filmklubba ? egész pontosan egy nagyszobába, ahol sok-sok különféle szék és egy kifeszített vászon fogadott minket. Meg egy rozoga szekrény és egy ódon bárpult, ezek közé pedig befészkelt valamiféle családi hangulat: úgy éreztem, mintha az ezeréves cimboráimmal készülnék megnézni a filmtörténet egyik nagy klasszikusát. Ezt az érzésemet pedig csak erősítette a közösség jó szokása: amint elfoglaltuk a helyünket, Pethő Zoltán, a filmklub házigazdája bejelentette, hogy ?ma is van tiramisu? és elkezdte szétosztani a házi finomságot. Mondanám, hogy leesett az állam, de mostanra már olyan gyakorlott filmklub-kalandor vagyok, hogy a szemem se rebbent a közösség nyitottságán. Inkább csak mosolyogtam és rögvest elhatároztam: ide is visszatérek!

Potkulcs2
Fotó: Martin Ferenc

 

Miközben a társaság nagy része falatozott, a házigazda felvezette a filmet: elmondta, hogy Hitchcock azért forgatta fekete-fehérben a Psychót ? annak ellenére, hogy már elterjedt volt a színes film ? mert minden elemében hiteles alkotást akart készíteni és úgy vélte, a vér látványa sokkal élethűbb lesz színek nélkül. Hozzátette: amit látunk, az tulajdonképpen csokoládészirup. Megjegyzem, bár sok mindent tudok a Psychóról, erről még sosem hallottam, így Pethő Zoltán már az első mondatával lenyűgözött. Majd azt is elmesélte, milyen nagy lelkesedéssel fogadta a korabeli közönség Hitchcock filmjét, aki mindenáron titokban akarta tartani, miről szól a történet, ezért azt kérte a moziktól, hogy a főcím után már senkit se engedjenek be a nézőtérre.

Psycho2
Psycho
Fotó: artsy.net

 

Pethő Zoltán felvezetőjéből azt is megtudtuk, hogy a francia új hullám emblematikus alakja, François Truffaut filmrendező, kritikus odavolt Hitchcockért ? olyannyira, hogy még egy könyvet is írt róla. De nemcsak új információkkal gazdagodhattunk a vetítés előtt, hanem támpontokat is kaptunk arra vonatkozóan, mire figyeljünk, miközben nézzük a filmet. A házigazda elmondta: Hitchcock filmjeiben könnyedén tetten érhető a freudi hármasság (én, felettes én, tudatalatti), amit a rendező a terek segítségével ábrázol. ?Csak annyit mondok, fontosak a lépcsők!? ? jegyezte meg Pethő Zoltán, majd hozzáfűzte: a vége főcím után a kerthelyiségben folytatódik a buli, a beszélgetés során pedig olyan kvízkérdésekre is válaszokat vár majd, minthogy ?melyik volt az a film, amelyre Sanyi megígérte, hogy eljön, de aztán mégsem jelent meg?. Bár egyértelmű volt, hogy fekete bárány vagyok, hiszen nem tudom, ki az a Sanyi és melyik estről maradt le, mégis úgy éreztem, ez nem jelent akadályt.

Psycho1
Psycho
Fotó: imdb.com

 

Hogy miért éreztem ezt? Azt hiszem, mindazok után, amiket már elmeséltem, elég, ha csak annyit teszek hozzá: a játékidő felénél egyik nézőtársam körbeadott egy tálkát, tele sós mogyoróval, melyből csipegetve egy olyan közösség tagjává váltam, amely igazán figyelemre méltó. Nemcsak kedvesek, de filmértők is és szívesen, mi több, (minden századik alkalmon) tiramisuval fogadják azt, aki betér hozzájuk filmet nézni. És én arra bíztatok mindenkit, hogy tegyen így!

 

Tóth Eszter