Jól cincog!

Bálint Ágnes Egy egér naplója című könyvét jutalomkönyvként szereztem meg másodikos koromban, és egyetlen kifogásom volt csupán vele, hogy a kasztkülönbségek elválasztották a sznob múzeumi egeret, Egbertet a szenespincében nevelkedett Ellikétől. Az ok: az alulról jött  Ellike szürke koszcsíkot húzott maga után, és ezt a malőrt Egbert előkelő családja nem tolerálta. A Budapest Bábszínház őszi fesztiválon bemutatott előadásában viszont  (dramaturg: Dobák Lívia) dúl a happy end, a konfliktusok alaposan le vannak kerekítve, és bár a világraszóló kalandokból kicsinykét visszavettek az alkotók, a szerelmi szál virágzik.

 

Mit kell tudnunk a történetről? Az előkelő származású, éhező, de kalandvágyó egérke, Templomárnyéki Egbert egy múzeumban éldegél szüleivel, lánytestvéreivel és egy sértődős zenetanár-egérkével, amíg be nem sokall az ingerszegény életmódtól. Ugyanis Egbert legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy a monotóniatűrése egyenlő a nullával, azonnal sarkon fordul, ha megun egy helyzetet. Nem nyűgözi le a művészet (a múzeumban csak a gyümölcstorta képe izgatja), a költészet (a könyvtárról már eleve kijelenti, hogy nem neki való hely), nem munkamániás (az önkéntes minőségellenőr egérkék rendszeres éjszakai dézsmakörútját is megunja pár nap alatt), és nem egy partiarc (még barátja vidéki esküvőjét is otthagyja a közepén). Igazi szabadulóművész, tudja, hogy a halál az unalommal egyenlő. Ezzel szemben nyilatkozik a félelmetes Macskalapnak, beáll egy előítéletmentes, rózsaszín boás macskahölgyhöz társalkodónak, ja, és persze verbálisan fixált, folyamatosan csevegni vagy írni van kedve. Természetesen az is jellemző, hogy Egbert általában naplót ír, vagy búcsúzkodó sorokat valamelyik éppen faképnél hagyott ismerősének. Így aztán - bár ebben a verzióban Ellike, az odaadó és bájos egérlányka nem csupán elrabolja hősünk szívét, hanem törvényes keretek közé is szorítja a románcot - Egbert állhatatosságában nem érdemes hinni egy macskabajusznyit sem. Éppen az a varázsa, hogy mindig szökésben van, mindig új élményeket habzsolna, és ez a tulajdonsága a most bemutatott előadásban éppúgy átüt, mint a korábbi változatokban.

 

Hiszen több verziója is van Egbert kalandjainak, Bálint Ágnes - a Mazsola, a Frakk a macskák réme, a Futrinka utca lakói, a Szeleburdi család írója - nem csupán népszerű mesekönyvszerző volt évtizedeken keresztül, hanem a televízió egyik meghatározó figurája is, gyereksorozatok tucatja fűződik a nevéhez, többek között az Egy egér naplója is.  Fontos adalék, hogy a Móra Könyvkiadó által 1983-ban kiadott mesét is jócskán megelőzte a huszonhárom részes televíziós változat 1968-69-ben, mely különleges technikával jött létre: az alkotók díszlet helyett háttérfotók sorozatát készítették el, melyeket trükkasztalon filmeztek össze a szereplők kartonpapírból kivágott figuráival. A mostani előadásnak éppen az adja a báját, hogy Lénárt András rendező hiába használ számítógépes grafikával tervezett hátteret, egy picit mégis visszaidézi az eredeti mesesorozat jellegét. Csupán néhány egérke és két macska szerepel hagyományos filcbábként, minden más vetítve van. A látványtervező, Kováts Tamás impozáns, labirintusra emlékeztető múzeumot, színes, karakteres utcácskákat, harsogóan friss falusi tájat alkotott a kisegér történetéhez, Prievara Zsolt jóvoltából pedig ez a környezet virtuálisan is megjelenik és változatosan manipulálható. A díszlet igazán rugalmas, nagyszerűen lehet benne például üldözéses jeleneteket bonyolítani, amikor szinte fut a film a főhős lába alatt, máskor pedig, elszédülve szinte pörög körülötte a világ. Humora is van bőven ennek a sajátos mikrokozmosznak, Egbert szülei például csak régi, több százéves portrékra rávetítve bukkannak fel, kölcsönvéve a festett modellek méltóságteljes allűrjeit is, a macskás jelenetekben pedig csupán egy villogó zöld szempár kergeti az egérkét.

 

Szellemes, izgalmas, látványos előadás, minden résztvevőnek köszönet érte. A gyerekek imádják. És nem csak ők.