Egy kalap, egy fehér mellény, egy prémes bunda, széles mosoly, nyílt és csattanós válaszok. Joseph Beuys neve és imázsa valószínűleg sokunknak ismerős lehet, de elhelyezése korban, térben, témában vagy éppen stílusban már nehezebb feladat. Az egyik legtöbbet vitatott német performansz- és szobrászművészről egykori munkatársa és barátja, Rhea Thönges-Stringaris mesélt nekünk, aki szívesen emlékezett vissza a mindent megkérdőjelező, minden apró gondolatból merítő, kissé megszállott Beuysra.
?Harminc évet vártam egy olyan filmre, amely Beuys legfontosabb dimenzióit és szándékait végre helyesen értelmezi. Veiel általában sötét, komoly és nyomasztó témáknak szenteli a filmjeit, amelyekben megmutatja, hogy valami nem jól működik, válságban van, vagy épp rossz irányba halad. Ugyanakkor fontos volt a számára, hogy olyan filmet is készítsen, amelyben kiutat, megoldást talál, amelyben van feloldás ? Beuys élete és művészete éppen ilyen téma. A mai oktatás és a világ is arról szól, hogy menetelünk előre, teljesítenünk kell, csak elérni akarjuk a céljainkat. Talán ezért aktuális most Beuys, és ezt vette észre Andres Veiel? ? mesélte a művészettörténész, aki nemcsak a filmrendezőt ismeri, de a filmben is beszél Beuysról a nézőknek.
Beuyst nem csak a kalap és a bunda tette rendkívüli figurává. Alkotásai, későbbi előadásai és figyelemfelkeltő viselkedése, mind egy célt szolgáltak: a művészet fogalmának kitágítását, a mindenre és mindenkire terjedő kivetítését, a kreativitás és a szellem felszabadítását hirdette. Az egykori barát és kolléga ezt a következőképp magyarázta:
?Azt látta, hogy valami nincs rendben a művészettel, és tudta: valami újnak kell következnie. Azt szerette volna, hogy ne csak szájtátva nézzük a műveit, hanem magunk próbáljunk művésszé, ebben a kontextusban fontossá válni.?
Stringaris szerint Beuys minden más korábbi művéről ? melyeket egyébként ma a múzeumokban őriznek és nagy értéket képviselnek ? azt mondta, hogy csak impotens alkotások, melyek neki, mint privát embernek fontosak, az élete részei, de valójában nem hasznosak és nem tartoznak a művészethez. ?Ő volt az első művész, aki kimondta:?Ti vagytok a művészek, bennetek megvan az a potenciál, hogy a saját öntudatotokon és kreativitásotokon keresztül alkossatok.? Amikor erre rájött, és megtalálta az útját, akkor olyan erővel közvetítette a külvilág felé, amellyel nagyon sok embert megfogott? ? folytatta a professzor. Hozzátette, hogy a legtöbben éppen ezért kevésbé alkotásait, mint inkább személyiségét tekintették vonzónak, azt a hatalmas energiát, amely belőle sugárzott.
Beuyst leggyakrabban szobrász- és performanszművészként emlegetik, művei azonban sem technikailag, sem eszmeileg nem tekinthetőek hagyományosnak. Már alkotóként is feszegette a művészet határait: műveiben visszatérő elem többek közt a filc, a változó halmazállapotú zsír, a méz és a viasz. Ezek segítségével kibővítette a szobrászat fogalmát tér-formáról idő-formára. Installációiban és performanszaiban feltűnnek különböző, gyakran halott állatok is, mint a nyúl, vagy a nagyon is élő prérifarkas, másutt a ló vagy a méh. Az anyaghasználatát illetően szoktak hivatkozni a második világháborúban elszenvedett sérülésére, amikoris Beuys állítása szerint a gépe lezuhant, az őt megmentő krími tatárok pedig bekenték a testét zsírral, majd betakarták filccel. Használta a Fluxus-mozgalom eszközeit, hatással volt rá az antropozófia is, mely nézet szerint a valóságban léteznek fizikai érzékszervekkel és eszközökkel nem érzékelhető folyamatok is. Mindezek ellenére Beuys tevékenysége egyikhez sem tartozik igazán.
?Beuysról mindenki tudta, hogy valami másra gondolt, amikor a Fluxus eszközeihez nyúlt. A régifajta művészetet ő is elutasította, akárcsak a Fluxus művészei, ugyanakkor nem eszközként tekintett a művészetre, nem játékszerként gondolt rá. Nagyon inspirálta Rudolf Steiner, bár Beuys sosem foglalkozott komolyabban az antropozófiával. Nem volt sem szürrealista, sem konceptuális művész, nem volt képviselője sem a minimal artnak, sem a tájművészetnek, és azt sem mondhatjuk, hogy a konkrét vagy az absztrakt művészet alkotói közé tartozott volna. Egyébként azt vallotta, hogy nincs absztrakt művészet, csak matematika. Nem könnyű Beuyst besorolni, nem kapott díjakat, és lássuk be, a mai napig is besorolhatatlan a művészete? ? mutatott rá a művészettörténész.
Beuys filozófusi értelemben is szobrászként tekintett magára. A társadalom megváltoztatására tett javaslatait társadalmi szobrászatnak, vagyis szociális plasztikának nevezte. A szobrászatot közösségi dimenziókkal is felruházta, ezáltal olyan fogalommá varázsolta, melybe szinte minden belefér. Beuys világában a szobor akcióvá vált, melynek anyaga az ember lett. Az 1970-es években a politikára is kiterjesztette a művészetről alkotott véleményét, melyben szintén az egyén szerepét hangsúlyozta. Így szerinte nemcsak hogy mindenki művész, de minden embernek saját magának kell részt vennie a társadalmi életben. Ez utóbbi nézet közvetítésére 1971-ben szervezetet alapított, melyben a népszavazás útján működő közvetlen, azaz direkt demokráciát népszerűsítette, majd 1980-ban létrehozta a Zöld Pártot, melyben a környezetvédelmi ügyek mellett és a nukleáris fegyverek ellen kampányolt.
?Az első pillanattól kezdve lenyűgözött a gondolkodásmódja, az eszméi. Számomra teljesen új volt az, ahogyan a politikáról és a társadalomról gondolkozott.
Egészen új arcot adott a politikának és a művészetnek. Azt mondta, hogy e kettőnek kéz a kézben kell járnia, ezt úgy nevezte: alakítás, alkotás.
Beuys szerint a művészet és a politika összefonódása nem azt jelenti, hogy a művészet illusztrálja a politikát, vagy az felhasználja valamire a művészetet. Szerinte a szociális plasztika jelenti a művészetet. A plasztika pedig nem szobor, hanem dinamikus történés? ? magyarázta Stringaris.
Miután művészként már óriási hírnévre tett szert, Beuys a düsseldorfi Képzőművészeti Akadémián kezdett tanítani. Nem sokkal később, 1972 októberében azonban leváltották posztjáról, ugyanis a Mindenki művész! eszme értelmében szorgalmazta az összes, akadémiára jelentkező diák felvételét. Elbocsátásának évében találkozott Rhea Thönges-Stringarisszal, aki ekkor lépett be Beuys Közvetlen Demokráciáért elnevezésű mozgalmába és ezzel együtt az életébe.
?Nagyon jól lehetett vele vitatkozni, robbanékony személyiség volt, hihetetlen energiával vetette bele magát a vitákba, de soha nem tartott haragot. Bár előfordult, hogy nem értettünk egyet, mindig konstruktív vitákat folytattunk. Nagyon izgalmas volt dolgozni, beszélgetni vagy egyszerűen csak nevetni vele ? mert nagyon sokat nevettünk. Különösen az utolsó évek voltak csodálatosak Beuysszal, amikor nagyon közel álltunk egymáshoz? ? mesélte.
De miért nem tudunk többet Joseph Beuysról? Miért van az, hogy csak a neve és a külseje tűnik ismerősnek, mégsem tudjuk hová tenni? Miért hiányzik ennyire a köztudatból? A művész barátja és munkatársa erre is válaszolt: ?A művészeti akadémiákon kicsit félnek Beuys filozófiájától, spiritualizmusától, az egész beuysianus furcsaságtól, és ezért inkább nem beszélnek róla sem az akadémián, sem a művészetoktatásban. Tartanak attól, hogy állást foglaljanak Beuys mellett. Éppen ezért, legalábbis Németországban a fiatalok nagyon keveset tudnak Beuysról.?
Beuys öröksége a szociális plasztika ideája, a Közvetlen Demokrácia mozgalom, amely a mai napig működik, és ahogy Rhea Thönges-Stringaristól megtudtuk, már 9000 tagot számlál, valamint a Free International University (FIU). ?Ezek a politikai mozgalmak mind Beuys művészetfelfogását tükrözik. Nagyon örülne, ha látná, hogy ilyen remekül működik az, amit ő eltervezett? ? tette hozzá.
Joseph Beuysról talán nem túlzás kijelenteni, hogy korának igazi lázadója volt, a hagyományok ellensége és az újítás élharcosa. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 1974-ben meghívták Amerikába, ő azonban senkivel sem volt hajlandó találkozni - ez a történet a filmben is megjelenik. Egy mentőautóval érkezett, azzal is távozott, a köztes időben pedig egy prérifarkassal bezárkózott egy szobába ? Amerika véres múltjára utaló, szimbolikus állatával ?, és három napon át nyolc órát töltött el a vele. A performansz a Szeretem Amerikát, és Amerika is szeret engem címet kapta, utána pedig Beuys azt nyilatkozta: ?El akartam magam zárni, el akartam magam szigetelni, hogy Amerikából semmi mást ne lássak, csak egy prérifarkast.?.
Különleges észjárását Rhea Thönges-Stringaris is több ízben igazolta, többek közt egy történettel, melyet beszélgetésünk vége felé mesélt el. ?Az egyik első beszélgetésünk során azt mondta, hogy eljött a nők ideje, a férfiak mind tökfejek. Erre azt feleltem, hogy te is férfi vagy, mire Beuys azt válaszolta: én nem férfi vagyok, hanem nyúl, és ha azt kérdezik, merre voltál, mondd azt, hogy egy nyúlnál. Egyszer az történt, hogy a házam előtt ? senki sem tudja, hogyan, de ? ott volt egy döglött nyúl, fej nélkül. Beuys éppen eljött hozzám ? senki sem tudta, hogy jön ?, és azt mondta: eltemetjük a nyulat. Ő ilyen volt: egyszerre tudott nagyon macsó és férfias lenni, illetve olyan lágy és puha, mint egy asszony. Ahogy ásta a gödröt, talált egy bazaltkövet, amely szív alakú volt. Azt mondta: akkor most a fejed helyett szívet kapsz. Ez a mondat nagyon kifejezi azt, ahogyan ő gondolkodott a világról, a művészetről, a kiteljesedésről? ? mesélte Stringaris. A nyúl, mely az eurázsiai mítoszokban a határtalan átváltozás megtestesítője, Beuys jelképe lett: több installációjában, performanszában megjelenik, és magára is több ízben utalt ?kalapos nyúlként? a nyilvánosság előtt.
A Goethe Intézet minden ősszel megszervezi a Szemrevaló | Sehenswert Filmfesztivált az Osztrák Kulturális Fórummal és a Svájci Nagykövetséggel közösen, melynek során a három ország aktuális filmterméséből mutatják be a legizgalmasabbakat. A neves színházi rendező, Andres Veiel Beuys című filmjét az idei Berlinalén mutattak be először, itthon a Goethe Intézet meghívására vetítették a szeptember 21. és 30. között megrendezett fesztiválon. A film saját honlapján valamint a Szemrevaló | Sehenswert Filmfesztivál oldalán még többet is megtudhatunk a filmről.
Révy Orsolya
Források:
Szőke Annamária: Joseph Beuys: két társadalmi forma összehasonlítása
