A családi legendárium számon tartja azt a meglepően konkrét pillanatot, amikor elhatároztam, hogy régész leszek. A dolog úgy esett, hogy a Nemzeti Múzeumban hosszan csodáltam az ott kiállított, 17. századi török sátrat, majd kijelentettem: nekem kell egy ilyen. Anyám, aki tapasztalatból tudta, hogy óvatosan kell kezelnie óvodáskorú gyermeke indulatkitöréseit, kitérően válaszolt.

– A régészek foglalkoznak ilyesmivel…

– Akkor én már csakis régész lehetek – szögeztem le, és hosszú éveken át úgy tűnt, valóban az leszek. Meggyőződésem volt, hogy a régészek legfőbb tevékenysége az, hogy elmúlt korokat rekonstruáljanak, azaz újraélesszék, újrateremtsék, újrajátsszák mindazt, ami valaha volt. Aztán jó évtizeddel később kiderült, hogy az archeológia nem egészen olyan, mint én elképzeltem, s egy avar kori temető feltárását elmosó viharos éjszaka után, az ásatási segédmunkások lerombolt sátra előtt ázottan prüsszögve-szipogva eldöntöttem, hogy mégsem leszek régész.

Persze akkoriban még csak éppen hogy születőben volt az a múzeumi élménypedagógia, amellyel manapság már minden valamirevaló múzeum megkínálja a látogatókat. Hol volt még akkor jelmezes hagyományőrzés, életmód-rekonstrukció, régészeti élménypark?

Most van. Én pedig szorgalmasan elmegyek minden efféle rendezvényre.

A közelmúltban Aquincumban jártam. Az interneten felfedezett hirdetmény szerint kézműves-foglalkozásokkal, római mesterségek bemutatójával és további izgalmas programokkal várják a látogatókat az Aquincumi Múzeumban, a Római fesztiválon. Régebben ezekre az eseményekre magammal vittem a fiaimat, de amióta felnőttek, nem érdekli őket az apjuk hóbortja. Így én gyerekek nélkül vegyülhetek el az ókori forgatagban, ami egyebek mellett azzal az előnnyel is jár, hogy nem nyafognak, hogy menjünk már, ha hosszan beszélgetek valakivel, és nem árulják el az anyjuknak, ha az a valaki sokkal csinosabb az átlagnál.

Ez alkalommal azzal kezdődött a római kalandom, hogy egy üvegművest fogtam vallatóra.

Ő ugyan nem volt csinosabb az átlagnál, de munkája az antik mesterségek utcájában nemcsak autentikusnak, hanem hasznosnak is tűnt. Mert hát valljuk be: többségünk nem tudna mihez kezdeni a mozaikrakó tudományával. Az üvegesmester azonban olyasféle tárgyakat készít, amiknek hasznát is vehetnénk.

– Igen – felelte a kérdésemre. – Ezek a tárgyak pontos másolatai a múzeumban látható tégelyeknek, poharaknak, serlegeknek. Az üveget is igyekszem úgy elkészíteni, mint a rómaiak csinálták. Semmi tisztítás, csak a megolvasztott kvarchomok. Ezért ilyen opálosak ezek a tárgyak… Évekig kísérleteztem, hogy visszaadhassam az anyag római jellegét. Ha bemegy a múzeumba, és a tárló előtt összehasonlítja mondjuk ezt a poharat az eredetivel – adott kezembe egy kupát –, akkor láthatja, mennyire hasonló a szín, a textúra, az anyagminőség.

Nem próbáltam ki. Szívesen hiszek a mesterségükre büszke embereknek. Meg aztán lehetőségem sem igen lett volna rá, mert miközben ő lelkesen mesélt a zöld és fehér üvegek különbségéről (a rómaiaktól származik a hagyomány, hogy a zöldben a vörösbort tartjuk, a színtelenben a fehéret), valaki megérintette a vállam.

Megfordultam, és egy nimfa állt előttem. Talán Kleió, a történetírás múzsája? Egy mousaionban, azaz a múzsák szentélyében egy ilyen jelenés nagyon is rendjén való lett volna… Másodperceken belül kiderült, hogy a mustársárga tunika Abonyi Zsanettet takarja, aki, ha nem is nimfa, vitathatatlanul csinosabb az átlagnál… Amúgy a múzeum közművelődési csoportjának munkatársa, aki egyebek mellett a sajtókapcsolatokat is ápolja. Ezen a délutánon engem kalauzolt az aquincumi forgatagban.

– Már évek óta rendezünk olyan közönségprogramokat, amelyeken kicsik és nagyok egyaránt megismerhetik a rómaiak életét, az ókor mindennapjait. Amellett, hogy szórakozást kínálunk a látogatóknak, ezek a programok nagyon hitelesek is.

Azt szeretnénk, ha nemcsak regényes képet kapnának az érdeklődők az ókorról, hanem amennyire csak lehet, pontos információkat is.

Kiderült például, hogy a tunika, amelyet viselt, a tógák, a stólák és a lacernák, amelyek a múzeum munkatársain és az intézmény körül szerveződött önkénteseken voltak, szakemberek útmutatásával, sok esetben itt, a múzeumban készültek. Ez is feladata a közművelődési csoportnak. Meg az is, hogy évről évre megszervezze azt a rendezvénysorozatot, amely a kétezer évvel ezelőtti világot közelebb hozza a jelenhez.

– Idén a járvány miatt nem tudtuk megtartani a tavaszi Floraliát, de most, a nyár végén már lehetőségünk volt arra, hogy legalább részben pótoljuk az elmaradt ünnepet. Ezért szerveztük meg erre a hétvégére a kétnapos Római fesztivált, és ezért tartjuk meg a közeljövőben az ókori Európa szélesebb világát bemutató Barbár napokat, a sorozat végén pedig a mindig nagyon népszerű eseményt, a Samhain-napot, azaz a kelta halloweent.

A római forgatagban mozaikmester is dolgozott, s magyarázta az érdeklődőknek mestersége titkait, mellette kőfaragó kopácsolt egy hatalmas mészkőtömböt, arrébb freskókészítő keze alatt születtek csodás képek, vele szemben alkalmi bronzöntöde működött, hátrébb kovácsműhely. Két lurkó a kovácsfújtatóba kapaszkodva élesztette a tüzet. Lábuk kalimpált a levegőben, amikor a hatalmas szivattyú karjába csimpaszkodtak, hogy kiszorítsák belőle a szuszt. Más gyerkőcök a gladiátorképzőben gyakorolták, hogyan kell a gladiusszal, azaz a gladiátorok kardjával harcolni. A kislányokat jobban érdekelte a kosárkészítés meg a szövés-fonás. A romkert túlvégében legionáriusok gyakorlatoztak, egy sarokban szónokiskola oktatta a retorika alapjait, egy bokor tövében aulosművész fújta kétágú sípját, egy látványkonyhából pedig pecsenyék illatát hozta a szél.

– Unalmamban kezdtem mozaikokkal foglalkozni – tett őszinte vallomást a kőkockák mestere. – Olyan munkám volt, ami mellett ráértem ilyesmivel bajlódni. Egyszer láttam egy nagyon igénytelen másolatot az egyik híres pompeji Cave canem! (Óvakodj a kutyától!) padlóképről, és azt gondoltam: na, ennél én jobbat készítek. Aztán kiderült, hogy a dolog nem olyan egyszerű. De azért lassan beletanultam…

El is mondta, hogyan kell csinálni: a kép negatívját hétköznapi papírra rajzoljuk, jelölve, hogy hova milyen színű kockákat szeretnénk. Veszünk mozaiklapokat a kreatív vicik-vacakok boltjában, vagy – ami hitelesebb – szerzünk valahonnan egy márványdarabot, és egy fogóval éppen akkora darabokat csippentünk le belőle, amekkorára szükségünk lesz. Gyönyörűen törik: szabályos kockákra hasad. Ezután klasszikus csirizzel ráragasztjuk a kavicsokat a papírra, majd az egészet bekenjük folyékony betonnal, megerősítjük dryvithálóval, és kész. Ha megkötött, megfordítjuk, és lecsiszoljuk a papírt. Ott lesz rajta a kép. Ennyi az egész.

Azért ne lepődjenek meg, ha elsőre nem lesz olyan, mint a Hercules-villa híres padlóképeinek egyike. Übung macht den Meister – hogy a Barbár napokra is készüljünk…

A kavicsmester mellett antik falképeket pingált egy hölgy.

Kiderült: ő nem külsős, mint a mozaikkészítő, hanem hivatásos restaurátor, a múzeum munkatársa. A freskómásolat-készítés azonban csak a hobbija. Viszont én végre találtam valakit, akivel megoszthattam antik falképek iránti rajongásomat. El is árasztottam a kérdéseimmel. Ő pedig, mivel bizonyára látta, hogy bolonddal találkozott, óvatosan válaszolgatott.

– Keveset tudunk ezekről a képekről. Az biztos, hogy a nagyon egységes megjelenésük részben azzal függhet össze, hogy többségük az elmúlt kétezer évet a föld alatt töltötte. De persze annak idején a festékek anyagában sem volt akkora választék, mint amekkora egy mai festőnek rendelkezésére áll, és a vakolt felület megszabta a technikát, sőt az alkotási időt is. Minden képet be kellett fejezni, mielőtt megszáradt volna a felület. Gondolom, az egyes műhelyek e korlátok között próbálták optimalizálni a munkát. Aztán persze voltak tehetségesebb mesterek, és ránk maradt néhány igazi kontármunka is…

Továbbsodródtam, míg a sokaság ki nem lökött egy zenész előtt. Beszélgetni kezdtünk, de sok volt az elmélet.

– Lássuk, hogyan működik az a kétágú síp! – szakítottam félbe az aulosművész magyarázatát a különös dupla furulya eredetéről, rekonstrukciójának nehézségeiről és megszólaltatásának korántsem egyszerű voltáról. Ő pedig tilinkózni kezdett, rejtélyes, különös, távoli dallamokat elővarázsolva a fuvolapárból. 

– Hát – vonta meg a vállát, amikor abbahagyta –, az igazság az, hogy az egykori dallamokról semmit sem tudunk. Sokan gondolják, hogy a balkáni népzene ókori vonásokat őriz, de a római zenészeket senki sem hallotta közülünk. Így aztán én is csak olyasmit játszom, ami akár latin dallam is lehetne. Szerintem…

Pár perc múlva már egy római katona előtt álltam, aki arról mesélt, hogy miképpen kapcsolódnak a hagyományőrzők a múzeumi élethez. Vannak csoportok, amelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy ízig-vérig eredeti legyen a felszerelés. Minden korhű, pontosan olyan, amilyenre példa található a leletanyagban. Más csoportok számára viszont nem annyira fontos a historikus precizitás, hanem inkább arra törekszenek, hogy látványos és emlékezetes legyen a megjelenésük.

– Az előbbiek a tudás átadásában, az utóbbiak az ókor iránti érdeklődés felkeltésében tudnak eredményesebbek lenni. De bizonyára mindkettőre szükség van – szögezte le a hadfi.

A kirándulás végére hagytam a spirituális utazást: az aquincumi Mithras-szentélyben interaktív előadást, sőt beavatást tartott Lovász Ilona múzeumpedagógus,

aki a Mithras-kultusz csillagászati vonatkozásait taglaló elméletekkel foglalkozik. A dolog azért érdekes, mert a titokzatos kultuszról meglehetősen keveset tudunk. Jobbára kora keresztény szerzők meg a rivális szekták hívei írtak a konkurens felekezetről. Képzelhetjük, milyen torz beszámolók maradtak ránk!

Ami ezekből kihámozható, az az, hogy Mithras hívei a zodiákusjegyeket érintve tettek misztikus utazást a csillagok között. Beavatottságuk szerint hét fokozatot érhettek el: Holló, Jegyes, Katona, Oroszlán, Perzsa, Napfutó és Atya válhatott belőlük. A teljes tudás birtokába csak a hetedik szakaszba lépő Atya juthatott – tudtuk meg a kutatótól. Tiszta New Age, nem?

Természetesen sokan kérdeztek, faggatóztak. Az efféle misztikum kétezer év múltán ugyanolyan vonzó, mint annak idején. Az interakció nemcsak azt jelentette, hogy az érdeklődők kérdezgethettek a szakembertől, hanem azt is, hogy az előadás végén megnézhettük, miképpen zajlik a beavatás. Pontosabban miképpen zajlik a leegyszerűsített és gyerekbaráttá formált változata. Az eredetiben vér, tűz, meztelenség és hasonlók szerepeltek, amelyeket azonban a dramaturg kihúzott a darabból, s így szembekötős, karddal hadonászós, kérdezős-felelős, virágkoszorús és sok mosollyal elismert, gyermekkompatibilis ceremónia lett.  

Hozzá kell tennem, hogy a „sok mosollyal elismert, gyermekkompatibilis” megfogalmazás helytálló az Aquincumi Múzeumban megrendezett Római fesztivál egészére is.

Sőt kiegészíthetném még pár dicsérő jelzővel, mert a hétvége napjai a gyerek nélkül csavargó apukák számára is szórakoztatók voltak (és akkor arról még nem is beszéltem, hogy később szigorúan magánjellegű és nem hivatalos látogatást tettem a múzeumban is…). Élménydús ókori perceket kínálnak: közelről mutatják meg, hogyan élhettek kétezer évvel ezelőtt a rómaiak.

Nekem meg el kell gondolkodnom, vajon nem hoztam-e elhamarkodott döntést azon a viharvert hajnalon a zamárdiban feltárt avar kori temető pocsolyává ázott sírgödrei között. Talán mégiscsak régésznek kellett volna mennem…

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor