A tárlat beharangozója szerint: „A Jövőbemutató című kiállítás kísérletet tesz annak felfedezésére, hogy a ma pályájuk elején álló költőkben, illetve műveikben él-e valami a korábbi idők szellemiségéből, a »nagy elődök« örökségét akarják-e továbbvinni vagy egyszerűen élnek és írnak, mert nem tudják nem tenni, ahogy azok a nagynak tartott elődök is, annak idején. A kísérlet tétje annak felfedése is, hogy az újak az ősöket követik-e vagy azt követik, amit az ősök követtek.”
Kétségtelen, hogy ma is vannak fiatalok, akik verseket írnak, nem muszájból, hanem belső késztetésből. Ha csak ennek bemutatása volt a kurátor-alkotó szándéka, akkor a megnyitó elérte a célját. Sikerült tíz fiatal reménységet kiválasztania, akik előadták a költeményeiket, és ha az a jövőbe mutatónak tekinthető, hogy a legtöbben a mobiljukból olvastak fel, akkor ismét jár a pipa. Egy közülük a versét fejből adta elő: Kellerwessel Klaus, aki slammerként is ismerős lehet.
A szerzői felolvasásokat követően az est további részében nagyrészt Szabó Benedekről esett szó, jelentős hiányérzet hagyva bennünk azokat a művészeket illetően, akikről a képek készültek. Nem volt szerencsés választás Szabó részéről, hogy barátját, Havasi Zsombort kérte fel a kérdező szerepére. Nem tesz jót ugyanis a beszélgetésnek, ha olyan valaki próbálja meg irányítani, akit a kérdezettel gimnáziumi emlékek kötnek össze, különösen akkor, ha a baráti szerepből egyik fél sem tud kilépni.
Mint a beszélgetés során megtudhattuk, a magyar költészet aranykora nem ért véget valahol Ady Endrénél vagy József Attilánál, hiszen a ma alkotó költők éppen olyan szenvedéllyel és szenvedélyből írnak, mint a nagy elődök. A bőség zavara miatt ezért – mint többször is elhangzott – rendkívül nehéz feladat volt a tíz költőt kiválasztani. Ajánlások alapján, antológiákat, versesköteteket olvasva, mintegy nyolcvan-kilencven alkotó közül rostálta ki a kurátor azokat, akik helyet kaptak a rövid listán. Havasi már nem fért rá, pedig, mint kiderült, ő is próbálkozik a lírával. Csak pechére még nem publikált költő, ami alapkritérium volt a válogatásnál.
De a kiválasztás után sem volt sétagalopp a tárlat anyagának összeállítása. Rendesen közbeszólt a Covid, és az analóg fényképezés sem olyan egyszerű, hogy csak nyomkodni kell a gombot: rendkívüli odafigyelést és precizitást igényel a fotós részéről. Az archaikus technikával készült képekkel Szabó a régi korok hangulatát kívánta felidézni, múlt, jelen és jövő széttéphetetlen hármasát szimbolizálva így.
A fotós úgy érzi, hogy a munka során sikerült megnyitnia az alanyait, közel kerülnie hozzájuk, bár korábban nem ismerte őket személyesen. A közeledés annyira jól sikerült, hogy az egyikük a fotózást követően a barátnője lett.
A verses-fotós tárlatot még egy hónapig lehet megtekinteni a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és elképzelhető, hogy az installációkat máshol is kiállítják majd. Antológiakötetet is terveznek a tíz alkotóval, és november 26-án beszélgetős roadshow is elindul, amelynek első alkalmán a költővé válás nehézségeiről lesz szó.
A kiállítást András László író, költő nyitotta meg Kemény István soraival: „Kétszer kettő az négy. Ha sosem mondod el – elfelejtik. Ha túl sokszor mondod – nem hiszik el.”
Akik a verseiket az est folyamán elmondták, és akikről a kiállítás szól: Bocsik Balázs, Endrey-Nagy Ágoston, Juhász Lilla Kornélia, Kellerwessel Klaus, Korsós Gergő, Kustos Júlia, Locker Dávid, Miklya Csanád, Purosz Leonidasz és Vida Kamilla.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
