Szabó Benedek: El kellett jönnie egy mélypontnak, amikor azt éreztem, változtatnom kell

2021-ben a Kolorádó Fesztiválon tartott koncertetek napján ittál utoljára alkoholt. Miért döntöttél úgy aznap, hogy nem iszol többé?

Ez a döntés egy bő tíz éven át tartó folyamat eredménye volt. Sőt, akár több is, mint bő tíz év, hiszen már sokkal korábban, tizenöt éves koromban elkezdtem inni az akkori zenekarommal való koncertezés mellett. Már régóta éreztem, hogy problémákat okoz az alkohol – nem szakmai területen, ott még nagyjából jól funkcionáltam, hanem a magánéletemben.

Sokan drámainak képzelik az ilyen mélypontokat – például valaki olyan mélyre süllyed, hogy hígítót iszik és szétrobban a mája –, és bár valóban vannak súlyos emberi történetek, kevésbé lepusztult állapotban is érkezhet a változtatásra ösztönző felismerés. Nálam ez úgy történt, hogy egyszer csak körülnéztem az életemben, számba vettem, hogy kinek voltak alkoholproblémái a környezetemben, a családomban, beláttam, hogy talán el sem kellett volna kezdenem az alkoholizálást, és levontam a következtetést, hogy jobban járok, ha nem iszom többé. Tehát egy hosszú folyamat végén történt a hirtelen ráébredés.

Hogyan tudtál új életet kezdeni a régi környezetedben, hogyan tudtál életmódot váltani a bohém művészvilágban?

Eleinte féltem attól, hogy milyen élmény lesz absztinensnek lenni a régi közegemben, de meg kell mondanom, sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Egyetlen rossz szó sem ért, aminek valószínűleg az is az oka, hogy a környezetemben lévő emberek intelligensek és nagyon jó fej módon álltak a döntésemhez. A legtöbben támogattak, és egy-két esetet leszámítva alig buzdítottak ivásra. Ráadásul eleinte érdekes módon józanul a korábbiaknál is felszabadultabbá váltam, amit úgy szoktak hívni, hogy „a józanság eufóriája” – ez az eufória az, ami a szerhasználat befejezése után megjelenik és kezdeti lendületet ad a tiszta folytatáshoz.

Szakemberrel is beszéltél?

Igen, egy-két alkoholmentes hónapot követően elmentem egy addiktológushoz, és felvázoltam neki a helyzetem. Azt mondta, hogy „narancssárga zónában” lévő ember vagyok, aki még jól funkcionál, de a szociális ivóból már elindult a súlyosabb problémák felé, és ha itt megfogom a gyeplőt, nem kell átélnem a teljes mélységet. A vele folytatott hosszú beszélgetés nagyon sok mindent helyre tett bennem. Nem csupán szakemberként volt a segítségemre – jót tett, hogy egy objektív külső szemlélő reflektál az élményeimre.

Ő tette fel azt a kérdést, hogy az eddigi életem során volt-e a környezetemben olyan hozzám közel álló ember, aki szenvedélybetegséggel küzdött vagy függőségi problémája volt. Ezen elgondolkodva döbbentem rá, hogy mit láttam életem során, és ebből fakadóan milyen érzelmi lenyomatokat és megküzdési stratégiákat hozok magammal. Azt is elmondta, hogy bár nincs igazolt bizonyíték arra, hogy a szenvedélybetegség genetikailag öröklődhetne, a tapasztalat szerint ötször nagyobb eséllyel nyúl alkoholhoz megküzdési stratégiaként az, aki ilyen működést látott maga körül gyerekkorában.

Hogyan tudtad fenntartani az új életmódod a könnyű kezdet után?

Nem volt annyira nehéz, mint amilyenre számítottam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy talán még nem volt olyan erős az addikció, hogy komoly fizikai problémát jelentsen a leszokás. A kihívást az iváshoz kapcsolódó életstílus megváltozása jelentette. Hosszú ideig kifejezetten szociális személyiség voltam, rengeteget mozogtam az éjszakában, szerettem emberekkel beszélgetni. Majd egyszer csak elveszett az az „összekötő kapocs”, az a „kovász”, ami sok társaságot összetart: az alkohol. Ebből fakadóan nemcsak a közös esti iszogatások tűntek el az életemből, hanem azok az emberek is, akikkel pusztán a közös ivás tartott össze. Ezt nem drámaként éltem meg, mert tudtam, hogy a lényegi kapcsolódások – legyenek azok akár távoli, haveri kapcsolatok – megmaradnak, mégis hosszú időre volt szükségem, hogy elfogadjam a változásokat és megszokjam az új irányt.

Néha most is eljárok bulizni, általában kólát iszom, időnként pár alkoholmentes sört, de józanon pontosan érzem, mikor kell hazamennem – és haza is megyek. Ez nagyon jó, mert régen, amikor ittam, akkor is ott maradtam a bulikban, amikor már nem kellett volna – és a legtöbb igazán rossz vagy szégyenteljes dolog általában akkor történt, amikor már rég otthon kellett volna lennem. Az is sokat segített az új életmódom fenntartásában, hogy új hobbikkal töltöttem be az éjszakázás helyén keletkezett szabadidőt. Ismerjük el: minden általunk használt szer egy űrt tölt be, és ha a szer eltűnik, kell a helyére valami.

Ha az ember nyelveket tanul, pingpongozik vagy edzésre jár, valamiféle függőség ezekkel kapcsolatban is kialakul, de valószínűleg nem fog olyan fájdalmat okozni a hozzá közel állóknak, mint ha inna, és nem találja magát olyan helyeken, ahol nem szeretne lenni.

A józanság kezdeti eufóriája után miként éled meg ma az alkoholmentes jelenlét állapotát?

Az eufória megélése azóta is gondtalanul megy alkohol nélkül. Korábban sem az öröm és a boldogság megéléséhez volt szükségem alkoholra, hanem inkább a gátlásoktól mentes, felszabadult állapot eléréséhez – hozzáteszem, erre nem a színpadon volt szükségem. Előbb kezdtem el zenélni, mint inni, így a közönség előtt alkoholtól függetlenül mindig is felszabadult voltam. A civil életemben volt problémás a helyzet. A húszas éveimben nagyon meghatározta a személyiségem az alkohol, általa tudtam magabiztosabbnak érezni magam, és nem akarom azt hazudni, hogy nem nehéz időnként a józansággal járó több feszengés.

Amikor mostanában elmegyek például pingpongozni egy szombat reggelen, és látom a buliból hazafele tartó sápadt, szénsavas ásványvizet remegő kézzel szorongató embereket, pontosan tudom, mit éreznek. Tudom, milyen ez a pusztító másnaposság, és örülök, hogy már nem az életem része. Nagyon jó enélkül élni már négy éve.

Miután elhagytam a személyiségemet sokáig meghatározó alkoholt, kialakult egy „senki földje” állapot. Már magam mögött hagytam a régi énem, de még nem alakult ki az új. Valaki úgy fogalmazta meg ezt az élményt, hogy az új ember születésének fájdalma. Ez a folyamat nem egyszerű, de sokat segít abban, hogy olyan – védőhálót képző – emberek vesznek körül, akik megértően és elfogadóan kezelik, hogy változáson megyek át.

Sok művész beszél az alkotás terápiás hatásáról. Neked segít a szorongások oldásában a zenélés?

Persze, de lehet, hogy az már korábban is segített. Szerintem – ahogy régen én is – sok ember azért iszik, mert öntudatlanul is valamiféle problémát próbál kezelni az alkohollal. Ez egy primitív, romboló, de működő megküzdési stratégia. Ha egy ilyen ember leteszi az alkoholt, eleinte eszköztelenné válik az immár alkohollal nem elnyomott, előtérbe kerülő problémáival szemben, amikkel kénytelen tisztán és szárazon szembenézni. El kell tudni ismerni a problémák létét, ezt követően meg kell próbálni megoldani őket. Ez nem egy fáklyásmenet – nehéz, de fontos folyamat. Főleg egy bizonyos kor után. Szerintem nem feltétlenül baj, ha egy huszonnégy-huszonöt éves ember nincs pontosan tisztában a gondjaival, mert megél egy könnyed életszakaszt. Viszont harmincéves kor körül – ha tetszik, ha nem – elkezdenek felbukkanni a problémák, és jobb döntés józanul szembenézni ezekkel, mint eljutni a teljesen kontrollvesztett alkoholizmusig.

Mit mondanál annak, aki hasonló helyzetben van, mint te négy évvel ezelőtt?

Azt, hogy ha felmerül benne, hogy nem kizárt, hogy problémája van az ivással, akkor azzal a lendülettel fogadja el, hogy ténylegesen problémája van. Azért merült fel benne a gondolat, mert érzi, hogy jelen van valami az életében, aminek hatalma van felette. Ez a belátás nem egy olyan dolog, amit érdemes évekig halogatni – és egyáltalán nem gáz segítséget kérni a változtatáshoz, mert itthon is sokkal megértőbbek és elfogadóbbak az emberek, mint sokan gondolják, és támogatnak, ha úgy döntesz, hogy változtatsz.

Szokták mondani, hogy a segítségkérés nem a gyengeség, hanem az erő jele.

Abszolút. Sokkal erősebb az az ember, aki beismeri, hogy problémája van és segítséget kér, mint az, aki nem hajlandó erre. Manapság már nem ciki a problémákról való diskurzus, és ennek gyakran látszik is a pozitív eredménye. 

Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu