Fél évszázad júliusi kulturális durranásai Abaligettől a Népstadionon át a Művészetek Völgyéig

Így lett a vándortáborból az ország legnagyobb diákfesztiválja

Kevesen gondolnák, hogy Magyarország legnagyobb hallgatói bulija, az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója (EFOTT) eredetileg egy szerény, természetközeli kezdeményezésként indult. A fesztivál gyökerei 1976 júliusára, a Pécs melletti Abaligetre nyúlnak vissza. A KISZ szervezésében megvalósult, mindössze négynapos debütáló eseményen még csak 25 felsőoktatási intézmény 350 hallgatója gyűlt össze. A politikai fórumok mellett táncház, diszkó, tábortűz, valamint olyan legendás előadók szórakoztatták a fiatalokat, mint Cseh Tamás, Nagy Bandó András vagy a Voga–Turnovszky-duó. Az EFOTT kezdetben egyedülálló vándorló jelleggel bírt, a szervezők ugyanis minden évben más-más hazai tájegységre kalauzolták el a diákokat, hogy közelebbről megismerjék az országot.

A rendszerváltás szele azonban a fesztivált is alapjaiban formálta át. A politikai ideológiák kötelező elemei végleg kivesztek, ezzel párhuzamosan a névadó turisztika szintén háttérbe szorult, átadva a helyét a modern könnyűzenének és a felhőtlen szórakozásnak. A rendezvény életében a valódi fordulópontot a 2007-es esztendő hozta el, amikor profi menedzsment vette át az irányítást. A grandiózussá vált fesztivál logisztikai igényei végül felülírták a hagyományokat: 2015-ben az EFOTT feladta vándorló jellegét, és a minden igényt kielégítő Velencei-tónál (Velence, majd Sukoró) talált állandó otthonra. Ezzel a döntéssel a rendezvény végleg bebetonozta helyét a hazai fesztiválpiac élvonalában.

Amikor a Queen áttörte a vasfüggönyt 

1986. július 27-én a Queen a Népstadionban lépett fel telt ház előtt. Ez a koncert a The Magic Tour állomása volt – a zenekar utolsó turnéja Freddie Mercuryval, és egyben a Queen első s egyetlen fellépése a szocialista blokkban.

A koncert előkészületei négy évvel korábban, 1982-ben kezdődtek. Hegedűs László, aki korábban a Talking Heads magyarországi koncertjét is tető alá hozta, Londonban kereste fel Jim Beachet, a Queen menedzserét. A banda ekkortájt jelentős átalakuláson ment keresztül: a korábbi rockhangzástól a funk és a pop irányába mozdultak, ám a Hot Space-albummal megbuktak. A sorsfordító pillanatot az 1985-ös Live Aid jelentette – Hegedűs önkéntesként volt jelen a londoni eseményen –, ahol a Queen frenetikus sikert aratott, és újra a rockzene élvonalába kapaszkodott.

A pénzügyi feltételek komoly kihívást jelentettek a magyar szervezőknek, tudniillik a Queen egy nyugati fellépésért hozzávetőleg 220 000 dollárt (akkori értéken több mint egymilliárd forintot) kért, amit a magyar fél nem engedhetett meg magának. A végső megállapodás – a pletykák szerint – nagyjából az összeg feléről szólt. A fennmaradó különbözetet egy sajátos konstrukcióval oldották meg: a koncertről egész estés filmet készítettek, amelynek nyugati forgalmazásából a Queen részesült, míg a keleti blokk piacain a magyar szervezők értékesíthették a produkciót. A hazai ellenállást jól példázza, hogy az Országos Rendező Iroda vezetője nyíltan ellenezte a rendezvényt, arra hivatkozva, hogy az ország devizatartalékait nem szabadna koncertre költeni, amikor a patikákban importgyógyszerekből is hiány van.

A Népstadion-beli fellépést Zsombolyai János rendezésében és Ragályi Elemér vezető operatőri közreműködésével rögzítették, Hungarian Rhapsody: Queen Live in Budapest címmel. A forgatás technikai szempontból is mérföldkő volt: tizenhat kamerával dolgoztak, ami a korabeli Magyarországon példa nélküli vállalkozásnak számított. A koncert mégis egy bensőséges pillanattal írta be magát leginkább a köztudatba: Freddie Mercury a Love of My Life előadása után, Brian May akusztikus gitárjátéka mellett, magyarul énekelte el a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt.

Egy piros Zsigulival indult a Művészetek Völgye sikersztorija

Igazi mérföldkőnek számított az 1996-os év a mai Művészetek Völgye életében, hiszen a rendezvénysorozat ekkor vette fel hivatalosan is a jól ismert nevet. A történet gyökerei egészen 1983 tavaszáig nyúlnak vissza, amikor Márta István zeneszerző egy piros Zsigulival megérkezett Kapolcsra. Miután egy helyi házaspártól megtudta, hogy megüresedett egy gyönyörű parasztház, a művész és a település sorsa végérvényesen összefonódott. Ebből a találkozásból született meg a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet – amely 1989-es alapításával Veszprém megye egyik legelső civil szervezete lett –, majd maguk a Kapolcsi Művészeti Napok is. A debütáló rendezvényen mintegy ötszáz fős közönség előtt Csokonai Karnyóné című színházi előadása, templomi hangverseny, Cseh Tamás-est, valamint két kiállítás szerepelt a programban.

Ahogy telt az idő és a környező falvak egymás után csatlakoztak a kezdeményezéshez, a fesztivál megnevezése is egyre hosszabbá, nehézkesebbé vált: egy időben a Petendi–Kapolcsi–Dörögdi Művészeti Napok címet viselte. A fordulatot 1995 hozta el, amikor a szomszédos települések bevonásával a rendezvény végleg túlnőtt az eredeti keretein. Ebben az évben Márta István a helyi Királykő kocsmában ülve alkotta meg a „Művészetek Völgye” kifejezést, amely a következő esztendőtől vált hivatalossá, miközben a helyszínek is jól elkülöníthető arculatot kaptak. Kapolcs maradt a központi mag, míg a kiindulópontnak számító Vigántpetend Csórompusztával, a kitakarított, árammal és vízzel ellátott Szent András-templomromot kínáló Taliándörögd, a csendes templomi koncerteknek és tárlatoknak otthont adó Öcs, a Bárka Színházat befogadó, irodalmi és színházi fókuszú Pula, valamint a rockzenei koncertek bázisává váló Monostorapáti mind hozzáadták a maguk karakterét a völgyhöz.

A rendezvény vezetésében 2013-tól Oszkó-Jakab Natália fesztiváligazgatóként vállalt szerepet, aki 2014-ben férjével, Oszkó Péterrel közösen hívta életre a Művészetek a Vidékfejlesztésért Alapítványt. A szervezet célja, hogy a vidéki Magyarország kistelepülésein és kistérségeiben működő művészeti fesztiválok megerősítésén keresztül tartós kulturális és gazdasági fejlődést generáljon az érintett régiókban.

Nemzetközi videótéka költözik a Műcsarnokba

Ingyenes videókölcsönző és nyilvános vetítőterem a Műcsarnokban: az e-flux video rental (EVR) nevű nemzetközi videóművészeti projekt 2006. július 27. és október 1. között mutatkozott be Budapesten. Az Anton Vidokle és Julieta Aranda által 2004-ben alapított kezdeményezés célja, hogy alternatívát kínáljon a videóművészet terjesztésére, reagálva arra, hogy a műtárgypiac logikája korlátozza a művekhez való hozzáférést.

A gyűjtemény tudatosan VHS-kazettákból áll, ami az akkori technológiai átmenetben reflexióként szolgált a prezentáció kérdéseire. A látogatók egy egyszerű tagsági űrlap kitöltése után ingyen hazavihetik a kazettákat. Az EVR a New York-i Lower East Side-ról indult, és Szöul, Frankfurt, Berlin, Amszterdam, Miami, Tenerife, Austin, valamint Isztambul után érkezett a magyar fővárosba, ahol fizikailag is felépítették a New York-i üzlethelyiséget.

A július 27-én bejrúti művészek munkáival megnyíló és másnap művészbeszélgetéssel folytatódó budapesti tárlat idején a gyűjtemény több mint 590 műalkotást tartalmazott, 60-nál is több nemzetközi kurátor válogatásában. A kollekció minden állomáson helyi szakemberek javaslataival bővült, Budapesten Zólyom Franciska, Petrányi Zsolt, Somogyi Hajnalka, Páldi Lívia és Molnár Edit válogatott új műveket. A nemzetközi kurátori karban olyan nevek kaptak helyet, mint Hans Ulrich Obrist vagy Catherine David.

A kiállított alkotók között szerepel Doug Aitken, Yael Bartana, Gilbert & George, Ilya Kabakov, Szabolcs KissPál, Jonas Mekas, Yoko Ono, Philippe Parreno, Hito Steyerl és Erwin Wurm. A projekt Budapest után Antwerpenbe, Lyonba és Rómába utazott tovább, majd 2011-ben a ljubljanai Moderna galerija gyűjteményébe került.

Két évig élt Budapesten a Dunapest

A 2016 és 2018 között évente megrendezett Dunapest Fesztivál egy olyan egyedülálló, urbanisztikai és összművészeti eseménysorozat volt a fővárosban, amely a Duna-parti települések sokszínű kultúráját, illetve a folyó és a városias lét összefonódását állította fókuszba. A Kulturkombinát által tető alá hozott, három napig tartó rendezvény egy hétvégén várta a közönséget Budapest népszerű, valamint még felfedezetlen folyóparti helyszínein. A kezdeményezés elsődleges célja az volt, hogy a helyiek újra felfedezzék a folyó és a város kapcsolatát, új megvilágításba helyezzék a Duna európai népeket összekötő szerepét, a szórakoztatáson túl pedig élénkítsék a nemzetközi kulturális párbeszédet és az inspiráló partnerségeket.

A rendezvény programkínálata rendkívül széles skálán mozgott. Összesen nyolc különböző területen – zene, színház, film, irodalom, képzőművészet, urbanisztika, sport és gyerekprogramok – több mint ötven esemény szólította meg a 4 és 60 év közötti fővárosi kultúrakedvelőket.

A fesztivál egyik legmeghatározóbb látványosságának Julius Popp német médiaművész Bit.Fall nevű, monumentális és helyszínspecifikus installációja számított, amelyet a Ludwig Múzeum előtti téren állítottak fel. Az alkotás egy különleges, folyékony „infófüggönyt” hozott létre: egy statisztikai alapon működő szoftver folyamatosan monitorozta a hírportálokat, az abból kiválasztott szavak alapján pedig mágneses szelepek vezérelte vízcseppek rajzolták ki a bittérképes képeket. A zárt rendszerben áramló víz az információs túlterheltség mulandóságát szimbolizálta, hiszen a vizuális tartalom csupán pillanatokra formálódott meg a levegőben, mielőtt végleg feloldódott volna – párhuzamot vonva azzal, ahogyan a mindennapokban a hírek áradatából folyamatosan építjük fel a változó valóságunkat. Az installáció bemutatója egyben a Dunapest Fesztivál hivatalos megnyitója is volt 2016-ban.

Címlapfotó: Baja, 1997. július 31. Részt vevő fiatalok egy csoportja érkezik az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozójára (EFOTT) a Petőfi-szigetre. Fotó: MTI/Kálmándy Ferenc