A kurtizánnő drámája, hibáit jóvá tevő áldozata már korábban is foglalkoztatta. Mint mondja, Giuseppe Verdi zenéje vezeti az alkotókat, határozott dramaturgiai utat jelöl ki, a Szegedi Szabadtéri Játékok tere pedig lenyűgöző látványra ad lehetőséget.

Nem ez az első találkozása a kaméliás hölggyel. 12 évvel ezelőtt a Mezzo Tv is bemutatta a La Traviata-rendezését, és az Alfredót éneklő Balczó Péter megkapta az Armel Operafesztivál fődíját, a produkció a közönségdíjat. Most pedig a híres Szegedi Szabadtéri Játékok fanfárjai hívják a nézőket az olasz szerző slágerdarabjára. Miért ilyen népszerű ez a mű?

Sokak, köztük az én kedvencem is a La Traviata, Verdi egyik remekműve. Valóban slágerekkel, érzelmes áriákkal teli, csodálatos zene, minden eleme lenyűgöző, és olyan izgalmas női sorsot, törekvést mutat be, amely ha extrém is, példaértékű. A mostani produkció formai megközelítése más, mint azé, amelyet bő évtizede rendeztem; különböző a tér és annak lehetőségei, így teljes mértékben új előadás született.

Ám az, amit a főszereplők karaktereiről, viszonyairól, az ő lelki történéseikről gondolok, nem sokat változott. A megfejtésük sokféle lehet, bár korlátozottabb, mint más irodalmi művek esetében, hiszen Verdi a zenéjével rendkívül erősen megrajzolta a figurákat. Pontosan fogalmaz, így a rendezőnek nincs más dolga, mint követni a zenét, és a szereplőkkel együtt a szerző egyfajta beszélgetőtársává válni, megfejteni a szituációkat. Vezet minket a zene.

A bukott nő – ahogy a zenemű címének fordítása szól – szövegkönyvéhez az alapot Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regénye szolgáltatta, amely 1848-ban jelent meg először nyomtatásban. A mű történetéből, mondanivalójából kiemel valamit? Milyen üzenetet hordoz az ön La Traviatája?

Giuseppe Verdi először a Szerelem és halál címet szánta a műnek, de lebeszélték erről. Ezért éreztem indokoltnak, hogy az előadásban megszemélyesítsem a halált. A mű elejétől a végéig feltűnik adott pontokon, a végén pedig van egy csavar, amit nem mondok el. Baljós szellemként folyamatosan figyelmezteti Violettát arra, hogy az élete véges, és azon belül kell jól döntenie, rendeznie a dolgait, valamit tenni az üdvösségéért. A lány képes feláldozni a szerelmet, a boldogságot olyasvalakiért, akinek vele ellentétben még van esélye. Az ő számára viszont már elromlott a világ. Áldozata erős példázat, ami azt üzeni nekünk, hogy

mindig lehet jól dönteni, de annak ára van.

Az opera egyébként az 1853-as ősbemutatóján a velencei La Fenice operaházban megbukott, melynek egyik oka az lehetett, hogy kurtizán a főszereplője, és ezt nem fogadta el a közvélemény. A La Traviata ráadásul kortárs opera lett, ezért arról is meg akarták győzni Verdit, hogy helyezze vissza a cselekményt harminc-negyven évvel korábbra. De ő elszánt volt abban, hogy saját korában játszódjon a mű, és ez akkor bukást hozott neki. Aztán a kaméliás hölgy története mégis az operairodalom egyik leggyakrabban játszott, legnépszerűbb darabja lett.

Milyen köntöst kap most ez a mű? Az ön operarendezései sorában klasszikus és modern feldolgozások egyaránt szerepelnek.

Klasszikusabb előadásra készülhetnek a nézők, a rendezés vonalvezetése is hagyományos, de meggyőződésem, hogy a La Traviatát nem is lehet másként megközelíteni, mert akkor csorbul a játék. A látvány csak segédeszköz, a szüzsét maga a mű adja. Nekem a játékteret, a szituációkat kell kialakítanom, hogy a mondanivalót a szereplők minél hitelesebben közvetíthessék. Persze a tér maga is hordoz üzeneteket, de ez ügyben is követem a dramaturgiát. Igyekeztem az adott színek megvalósítását hangsúlyosan létrehozni: a báli képek gazdagsága, felszínessége ütközik a másik két nagy, sokkal intimebb jelenet világával. Míg az utóbbiak jóval szerethetőbbek – fizikailag is közelebb vannak a nézőhöz –, a nagyjelenetek nyitottabbak, és inkább lenyűgözők, mintsem szerethetők. A két világ eltérő értékekről üzen.

A Szegedi Szabadtéri Játékok különleges atmoszférájú és méretű tere sem ismeretlen az ön számára. Az ott alkotó művészeknek gyakran kihívást jelent a hely monumentalitása, azt ugyanis az előadások alkalmával „meg kell tölteni”. Ez önnek, gondolom, nem jelent kihívást, hiszen munkássága során itthon és külföldön egyaránt számos nagyoperát, jelentős balettet és más zenés-táncos művet rendezett.

Érdekes kérdés volt számomra a tér. Tóth Kázmér látványtervezővel sokat dolgoztunk rajta, bár, mint mondtam, inkább azt tekintettem a feladatomnak, hogy a néző együtt tudjon lélegezni a szereplőkkel. Egyáltalán nem csupán látvánnyal működő hatásra törekedtünk, ennek ellenére úgy vélem, szép színpadkép tárul a publikum elé. Természetesen ilyen helyszínen más megoldásokat alkalmazunk, mint színházi színpadon, ráadásul fesztivál-előadásról beszélünk, ami mindössze két alkalommal látható, ezért elnagyolt eszközöket is használhatunk.

A csillárral való játéknak például – amellett, hogy formailag érdekes – tartalmi mondanivalója is van: a földi és az égi világ között mozgó, csupa izgalmat sugárzó tárgy, amely rendkívüli belépőt képes biztosítani Violettának. Olyat, amit a szabadtéri megkíván. A főszereplő énekelve, hét méter magasról, a csilláron érkezik az előadásba. Több jelentős látványelem szerepel még az est során, de többet nem árulok el.

Említette, hogy kialakult nézetei vannak a karakterekről. Ezeket elárulja? És mesél az operasztárokról, a velük folytatott munkáról?

Ez a darab valójában három ember drámájáról, kapcsolatáról, titkairól, szűkebben véve azonban kizárólag Violettáról szól. A többiek gyakorlatilag őt játsszák körbe, az ő sorsának ábrázolását árnyalják. A két férfi főszereplő is Violetta bonyolult útjának alakításában vesz részt, és a szerelem, a halál, a megváltás irányába ható törekvéseit segíti. Tehát ez valójában egyszemélyes dráma.

Nagy öröm újra találkoznom a művel, ráadásul rendkívüli a szereposztás. Mindhárom főszereplő fantasztikus énekes, mi több, hangfajukon belül a legjobbak. Hálás vagyok nekik a bizalomért. Ketten már dolgoztak is velem. Kolonits Klára életem első operarendezésében, A kékszakállú herceg várában2006-ban énekelte Juditot, László Boldizsár pedig 2008-ban az általam rendezett Faust elkárhozásában játszotta élete első operafőszerepét. Boldival azóta sok-sok operában dolgoztam már, Klárival pedig legutóbb a Szöktetés a szerájbólt vittük színre. Szóval mi hárman jól ismerjük egymást, van közös múltunk, bízunk egymás képességeiben, értékeiben.

Abszolút a szakmájuk csúcsán lévő művészekről beszélünk, akik tökéletes énektechnikával és különleges energiákkal vesznek részt a munkában, mi több, nyitottan állnak hozzá minden ötlethez, ami különösen megtisztelő. Klárinak ugyan ez a tizenkettedik Traviata-bemutatója, mégis azt mondta, nyitottan, „tiszta lappal” kezdte a próbákat, nem hozta az előzőleg kiérlelt gondolatait magával, mert az érdekli, hogy én mit szeretnék hallani, látni tőle. A harmadik főszereplő Alexandru Agache, aki negyven éve énekli ezt a szerepet a világ legnagyobb színpadain. Lenyűgöző múltú és tehetségű művész, ráadásul fantasztikusan kedves ember, akivel szintén élmény volt együtt dolgozni, és úgy érzem, ez számára is értelmes és élvezetes közös játék lett. Egy csodálatos mű ügyében örömmunkában vettük részt, és nagyon jó hangulatban dolgoztunk.

La Traviatát követően lesz még munkája a nyár folyamán? Hol találkozhatnak a nézők a rendezéseivel, koreográfiáival?

Augusztus elején kezdi meg következő szezonját a Szegedi Kortárs Balett, úgyhogy most már a társulatra koncentrálok. Sok új tag érkezik, többen külföldiek, szóval izgalommal tele indul be az élet. A Mária evangéliuma-rendezésem a Debreceni Ünnepi Játékokon, a nagytemplom előtt lesz látható, és augusztusban ismét játsszuk a Carmina Buranát. A szokásos két bemutatónk – egy nagy- és egy kisszínházi – mellett műsoron tartjuk a nagy kedvenceket, a tavaly bemutatott darabokat, és számos vendégjátékra is készülünk.

Fotók: Éder Vera a Kultúra.hu részére