„Az énekléshez nem kell más, csak te” – Balczó Péter az eddig bejárt útról

Legutóbb A Mester és Margaritában láttalak, amelyben két szerepet is játszottál, ami egy prózai előadásban sem könnyű, nemhogy egy operában, ahol a játék mellett azért az éneklésé a főszerep.

Az előadásnak négy éve a Miskolci Operafesztiválon volt a koncertszerű ősbemutatója, azután online előadás készült belőle, majd a pesti premierje a Covid miatt folyamatosan csúszott, és végül ősszel játszottunk belőle egy sorozatot az Eiffel Műhelyházban. Szóval a Mester és Jézus szerepe már jó néhány éve a birtokomban van.

Az énekszólamok nem könnyűek, de alapvetően dallamosak, jól rögzíthetők, így amíg az ember önmagukban, kvázi a tanulási folyamat közben adja őket elő, nincs velük gond. A szextettekkel és a nagy fináléval együtt azonban zeneileg rendkívül összetett műről van szó, így amikor már azokkal próbáltuk, nagyon kellett figyelni. Zeneileg mindenképpen kihívás. Szente Vajk rendező pörgős, modern előadást rendezett táncosokkal, légtornászokkal, statisztákkal, énekkarral. Sokrétű, folyamatosan mozgó produkció született.

A Mester és Jézus szerepe két teljesen különböző karakter más-más énekstílussal és némi áthallással a Jézus Krisztus szupersztárból. Gyöngyössi Levente zeneszerző vállaltan a kedvenc zeneműveiből merített ihletet. A két szerepem együtt összetett, komoly, nagy feladat.

Mely
tulajdonságaidat emelted be a színpadra, egyáltalán operaénekesként mennyit
merítesz a szerepeidhez az általad átélt élethelyzetekből?

Szeretek magamból dolgozni és kiindulni. Alapvetésem, hogy azokat az érzéseket és helyzeteket tudjuk hitelesen megformálni, amelyeket az életben is megéltünk. Akkor fogok tudni igazán szerelmes hangot megütni a deszkákon, ha azokon kívül is megperzselt már a szenvedély.

Féltékeny, dühös, megcsalt, átvert is voltam már.

Elraktározom az érzéseimet, és előhívom őket a színpadon, ha kell. Ez pszichológiai munka. A Mester és Margaritánál nehéz, hogy az elején rögtön felfokozott lelkiállapotban indul a darab: az írószövetség kitagad, mert nem jó a művem. Onnantól kezdve folyamatosan a megnyugvás, lecsengés, megértés irányába haladok. A legtöbb szerepnek van felfutása vagy íve, de ritkán kezdődik érzelmileg ennyire fent. 

Milyen
énekesi kihívások, operák mozgatnak meg, és mi áll tőled távolabb?

Az olasz romantikát szeretem: Verdit, Puccinit, Donizettit. Az ő zeneműveik és az ezekbe megírt szerepek a kedvenceim. Szerencsés vagyok, mert a lírai tenor hangommal jó sokat, gyakorlatilag a teljes repertoárt elénekelhettem. A Traviata, a Szerelmi bájital, a Bohémélet, a Rigoletto, a Pillangókisasszony, a Falstaff egymást követve jöttek, de például Gounod Rómeó és Júliáját is játszottam, ami szintén komoly feladat volt.

Ahogy a személyisége, úgy a hangja is változik az embernek, és a lírai tenor szerepek után egyszer csak a spintóban találja magát. Ilyen a Toscából Cavaradossi, a Don Carlos, az igazán nagy Verdi-szerepek: az Aidából Radamesz vagy Manrico A trubadúrból. Ez a következő szint, amelyre egy lírai tenor vágyhat.

Az alaprepertoár lecserélése egy idő után minden énekes életében eljön. Azt szeretném, ha összetettebb, súlyosabb drámai tenorszerepek felé mehetnék tovább, amelyekhez érettség és technikai felkészültség szükséges. 39 évesen már nem a fiatal operaénekes kategóriájába tartozom. A pályám egyharmadán túl most olyan változást élek meg, amelyet szeretnék a magam javára fordítani, és olyan szerepkör felé lépni, amit a magaménak érzek. Az új mesteremmel új énektechnikákat és áriákat tanulunk, új szerepkör felé nyitunk. Az eddigiek nagy részét el kell hagynom, mert valószínűleg már nem fogom énekelni. Ez ezt el kell fogadnom, és ki kell nyitnom egy új ajtót. Ehhez alázat, szorgalom, idő és elfogadás szükséges.

Az
Armel Operaversenyen robbantál be a köztudatba. Hogyan emlékszel azokra a
kezdeti időkre?

Az elsőn is részt vettem, az ismertséget azonban 2010-ben a második verseny hozta meg a Traviatával, amelyet Juronics Tamás rendezésében mutattunk be és játszottuk a Szegedi Nemzeti Színházban. Megosztott első díjat nyertem Haja Zsolttal együtt, onnan datálom a karrierem kezdetét. Ez volt az első olyan komoly főszerep, amelyben úgy sikerült teljesítenem, hogy a közönségsiker mellett én is elégedett voltam. 28 évesen a szegedi Traviata-előadásnak köszönhetően egy beugrás során rögtön főszereppel debütáltam az Operaházban. Mintegy öt színpadi próbával, a zenekarral csak az előadás során, élesben találkozva landoltam Alfrédként az opera fellegvárában.

Előtte Debrecenben és Miskolcon jó pár évet énekeltem kisebb és középszerepekben. Puccini Mannon Lescaut-jában Edmond szerepét is Debrecenben játszottam először, ezt most itt, az Erkelben szintén elénekelhetem. Végigjártam a szamárlétrát, és mire Pestre értem, jócskán benne voltak a „kilométerek a lábamban”, vagyis a torkomban. Visszatekintve szép és jó útnak tartom, amit végigjártam. Biztonságot adott, hogy olyan szereppel robbantam be az Operába, amelyet vidéken már bejárattam. Tudtam a szakma alapjait.

Ha
még visszább utazunk az időben, hogyan került az életedbe a zene szeretete?

A családban egyetlen művész vagy színházhoz közeli ember sincs, csupán annyi történt, hogy a debreceni körzeti általános iskolában a zenetagozatos osztályba kerültem. Hétévesen heti öt énekórán vettem részt, énekkarba jártam és hegedülni tanultam, mert kellett egy választott hangszer. Mehettem volna zeneművészeti szakközépbe hegedűszakra, de akkor még nem akartam zenész lenni. Amikor 17 évesen az osztálytársaim már nagyjából tudták, merre indulnak majd a gimnázium után, nekem még fogalmam nem volt, mivel szeretnék foglalkozni. Viszont a zene jelenléte annyira jelentős volt az életemben, hogy amellett döntöttem. Végül letettem a hegedűt, és az éneklésre helyeztem a hangsúlyt. Azóta ezzel foglalkozom.

Ki
volt a mestered, ki vált fontossá számodra a pályád során, ki vagy mi az, aki
vagy ami inspirált?

Az opera a hagyományok tiszteletéről szól. Amit a zeneszerző leírt, annak meg kell születnie a színpadon;

nincs olyan, hogy egy hangot kihagyok vagy úgy éneklem, ahogy én elképzelem.

Előbb álltam az opera színpadán, mint ültem a nézőterén. 2002-ben az érettségi után egy Varázsfuvola kapcsán a Csokonai Színház énekkari tagja lettem. Az első operát, a Toscát csak jóval később, a mostani munkahelyemen láttam Kelen Péter és Pelle Erzsébet főszereplésével. Óriási élmény volt!

Kelen Péter lett az első ideálom. Minden operaénekesnek van példaképe, hiszen a hagyományok szeretete miatt maximálisan tiszteljük a zeneszerzőket és az elődöket. A mester is fontos. Debrecenben a Zeneművészeti Egyetemen Mohos Nagy Éva volt a tanárom, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, jóllehet már tíz éve diplomáztam. Az elmúlt évek során mindig hozzá fordultam, amikor elakadtam az éneklésben. Emberileg és szakmailag egyaránt annyira ismer, hogy mindig azonnal tudta, „hova kell nyúlni”, hogy helyre tegyen és átlendítsen az akadályon.

Szoktad
magad másokhoz hasonlítgatni?

Sokáig hátráltatóan mértem össze magam másokkal, ami bizonyos szint után nem tesz jót. Azt gondoltam, hogy ha a felét elérem annak, amit Kelen Péter – aki számomra tényleg bálvány – letett az asztalra, már boldog lehetek. Ez azonban béklyóba köt, ezért manapság próbálom a saját utamat járni, és nem hasonlítgatni magam senkihez. A Mester és Margarita produkció jót tett nekem, mivel velem mutatták be, így nem volt összehasonlítási alap, és azt csinálhattam, amit a szerepről gondolok, meg amit az operamusical szerzője kért. Gyöngyössi Levente végig mellettem volt; lemezfelvételt is készítettünk a darabról. Áldásos állapot, amikor a zeneszerzőtől személyesen kapja az ember az instrukciót, és így méricskélés nélkül tud alkotni.

Hogyan
alakul az idei évadod?

Ideálisan. Sokáig egymásra csúszva próbáltam a különböző produkciókat, most azonban jobban eloszlik a munka. A Mester és Margaritát az István, a király követte, most a Manon Lescaut-t játsszuk, majd tavasszal jön a Szöktetés a szerájból, amiben Belmontét alakítom. Jobban fel tudok készülni testben, lélekben és hangban, ha nem egyszerre három produkciót kell próbálnom.

Ha
nem az Opera színpadán állsz, mivel töltöd az idődet?

A három kisgyermekemet nevelem a feleségemmel, ami
folyamatos és intenzív elfoglaltság. Lokálpatrióta vagyok, több mint húsz éve a
debreceni focicsapat meccseire járok, és kiabálva szurkolok nekik, bár a
torkomra azért mindig vigyázok. A város iránti szerelmem a mai napig töretlen.

A
gyerekeidet is a zene szeretetére neveled?

Igen, abszolút! A szomszédok örömére rendesen kiengedem otthon a hangom. Sokat gyakorolok a gyerekek előtt, és a fürdőszoba számomra is kedvenc helyisége az éneklésnek. Érdeklődnek a zene iránt, kifejezetten nyitottak a színházra, a nagyfiam szívesen nézi és hatéves kora ellenére végigüli a darabjaimat.

Az István, a királyban Tordát alakítom, és a „Véres kardot hoztam...” kezdetű dalt annyit gyakoroltam, hogy végül már a gyerekek is velem énekelték. Szívet melengető, hogy van bennük muzikalitás. A szereptanulás bensőséges, intim dolog, és leginkább a mesterre és az énekesre tartozik, én mégis lazán tudok a családom előtt gyakorolni. Sajnos nem ellenezném, ha bármelyikük énekesnek szeretne tanulni, ahogy én is újból végigcsinálnám mindazt ezért a pályáért, ami már mögöttem van.

Miért
mondod, hogy sajnos?

Nagyon szeretek énekelni akár terápiás jelleggel is, a magam örömére. Szeretem kiengedni, hallatni a hangomat. Ez az öröm nem szűnt meg. Ha az ember jó passzban van, azonnali visszacsatolással jár, amikor egy jót énekel, mert az rögtön visszatölt energiával. Nehéz ez a pálya, az énekes kiszolgáltatott, de közben mégis a maga ura. Eldöntheti, mit akar énekelni, rájöhet, mi az útja, és alakíthatja a sorsát. Az énekléshez nem kell más, csak te. Nyilván az operát nem adhatja elő az ember egyedül, de énekelni magában is tud. A nagyfiam a Központi Sport- és Ifjúsági Egyesületben szertornázik. Ahogy engem hétévesen a zene, őt a torna találta meg, ami az egyik legkeményebb mozgásforma. Ezt gondolom az operaéneklésről is: hogy a komolyzene, az egyetemes művészet és a színház csúcsa, ami felett nem nagyon van más.

Nyitókép: Raffay Zsófi