?Valaha volt a dráma, ma már csak szöveg van. Nem tudom, hogy ez a változás önismeretből fakad-e, vagy divatból, de tény, hogy a mai színházhoz nem kell dráma, csak szöveg, sőt az se? ? írta Koltai Tamás az ÉS-ben fél éve, Vinnai András Vakond című ?szövegéről?. De írhatta volna Sam Bobrick és Julie Stein komédiájáról, a Csókol anyád!-ról is. Mert dráma itt nincs, legfeljebb egy közepesen jó kabaréest, stand up comedy két színészre ? ahogy abban, úgy itt sem számít más, csak hogy az egyes mondatok, esetleg néhány mondatos szövegrészek viccesek legyenek, legyen bennük egy jó poén, ám abból is csak a felületes fajta: semmiképp sem olyan, ami régóta építgetett szituációból vagy jellemrajzból eredne. E mondatok-szövegecskék és az ezek egymásutánisága révén szükségszerűen létrejövő jelenetek között nincs kohézió ? vagyis éppen csak annyi, amennyi legalább elméletben megkülönbözteti a Bobrick-Stein házaspár szövegét egy félig rögtönzött kabaréest jegyzőkönyvétől.
Ha ragaszkodunk a színházban megszokott műfajhoz, s próbáljuk mégis drámaként látni, ami a színpadon zajlik, úgy a történet nagyjából a következő: egy zsarnoki anya elől menekülő felnőtt fiú Amerikában, anyja pedig szerte a világon utazgat, hogy megleljék a normális együttéléshez szükséges feltételeket saját magukban ? ám a kísérlet végül kudarcba fullad. A szöveg az utolsó jelenettől eltekintve az ő levelezésük, hol jobban, hol kevésbé előadva, sokszor egész egyszerűen felolvasva. Az előadás egészében véve szinte teljesen ingerszegény vizuálisan, rádiójáték formájában ugyanezt az élményt nyújtaná ? az ilyen előadásokra pedig fokozottan igaz, hogy csakis akkor működhetnek, ha rendkívül erős szövegre támaszkodnak.
Ez a szöveg olyan, mintha rögtönzésből született volna ? újra csak: mintha egy kabaré-előadótól származna ?, mintha szerzőjének az első szó leírásakor fogalma sem lett volna arról, hogyan is fog eljutni az utolsóig. Nincs semmiféle íve, minden fordulat esetleges és indokolatlan, ráadásul semminek nincs jelentősége, ami elhangzik. Mert néha akadnak olyan mondatok, melyek máskülönben erősek lennének ? például a fiú többször elismétli anyjának, hogy gyűlöli, s hozzá is teszi: ez már nem játék. Ám ezek nyomtalanul elvesznek, reakció nem érkezik rájuk, nem hagynak nyomot senkiben ? s ezzel csírájában fojtják el a szöveg drámává alakulásának lehetőségét. Hasonló a helyzet a rengeteg elhangzó marhasággal: hogy a fiú elmegy egy vudu-varázslóhoz, s ötven dollárért felfalatja egy tigrissel anyja férjét; hogy az anya harmadik férjéről kiderül, transzvesztita ? reakció nincs, mind Vári Éva, mind Nagy Ervin, ahogy minden egyes mondatot, ezeket is csak alkalmi poénként adják elő az ahhoz illő minimális színészi játékkal. Znamenák jelenléte mindössze egy-két jelentéktelen mozdulatnál, a szövegből nem egyértelműen következő cselekvésnél vélelmezhető.
A meg nem nevezett díszlettervező színpadképe szellemes: egy szobát látunk, melynek fala nyitott boríték, rajta az egyik ajtó és előtte az asztalterítő is az. Ez a realitástól legalább néha elszakadó, esetleg teljesen abszurd előadást sejtet, ám ennek nyoma sincs, még a tigrises-vudus ostobaságokat sem kíséri ilyesmi. A boríték-motívum legfeljebb önkritikus vallomásként hordozhatna plusz tartalmat: az egész előadás, szövegestül, színészi játékostul olyannyira kétdimenziós, hogy gond nélkül elférne a legkisebb borítékban is.
