Az első szoborkiállítás a tavon éppen az ezredfordulón, 2000 nyarán volt látható. Akkor huszonkét magyar alkotó műve állt ki a vízből egész nyáron át. Most, 2011 májusában, Európa soros elnökségének vége felé, a Szépművészeti Múzeum ismét felvállalt egy kiállítást a 20.000 négyzetméter felületű ?külső helyszínen?, de ezúttal a néhány magyar résztvevő mellett a kiállítók többsége az európai élvonalból jött. Jerger Krisztina, Fitz Péter és Alexander Tolnay kurátorok lengyel, német, holland, spanyol, finn művészeket kértek föl, hogy új vagy korábbi műveiket a tó vizére komponálják.
Huszonöt mű áll most itt egész nyáron át, a lassan elkészülő Műjégcsarnok és a Vajdahunyad vára között. Előttük kis táblán az alkotó neve olvasható ? már amelyikhez viszonylag közel lehet kerülni. Sajnos a művek jelentős része csak csónakról látható eléggé; a tó mellett sétálók, a kis hídról bámészkodók a kiállításnak jó, ha egynegyedét tudják befogadni. A többi egybemosódik a hely varázsával, az esti fényekkel megbolondított összképpel, a vízen úszó, lebegő művek finom mozgásával. Kár, hogy a rozsdás fémlemezből készült antik korsók (Willi Weiner) nem érintkeznek a vízzel, hanem egy kis stégen állnak, és a tó közepére került, kavicsokkal kirakott, pálmalevéllel integető hóember (Daniel Knorr) messziről csak idomtalan tömb marad. Még az a lágy gondoskodás sem tud megérinteni, amivel Josef Bernhardt madárvárója reagál a pusztuló környezetre; csak az vigasztal, hogy a mesterséges odúkba a nyár alatt talán beköltöznek a várt lakók.
A víz és a környezet legszebb összegzése, a kiállítás legköltőibb szobra a barcelonai Jaume Plensa transzparens, fémbetűkből formált figurája. Messziről áttetszik rajta a mögötte hullámzó tó, közelebbről a betűk sűrű szövedéke teszi mozgalmassá a figurát. Brigitte Kowanz is a víz mozgását komponálta narancsszín bójákból fűzött gyöngysorába. A bóják lágy mozgása, elmozdulása a sorokból Morze-írást idéznek, a jelek összekeveredése, a jelenés a víz áramlásának ritmusára változik. A holland Paul Segers úszó erődje és a finn Tea Mäkipää süllyedő Atlantisz-viskója ugyanazt az elhagyatottságot jelenítik meg az idő két széléről. Kicsiny Balázs színpadszerű közlekedési jelenete a tér és az idő síkjainak metszéspontját jelöli ki, az útnak indulás és a hazatérés, a kezdet és a végpont elmozdulását. Németh Ilona a kiállítás idejére gondozókat keresett úszó franciakertjeinek: a beültetett növényeket a public art témájává emelte, így a tulajdon, a birtoklás jogát a gondoskodás, a figyelem fogalmaival helyettesíti.
Európa eszméi, hiányai, ideái és félelmei ringatóznak a tavon a kacsák között. Egy részéhez csónak nélkül is közel kerülünk, a többit pedig elhisszük, hozzáképzeljük a látottaktól kapott élmény nyomán.
