Pósfai György biológus, biofizikus. Értékes szakmai munkásságáról bőségesen tájékoztat a világháló is. Az 1956-os születésű, prózát bő tíz esztendeje publikáló író irodalmi működéséről viszont még egy valamirevaló kritikát is nehéz előbogarászni (publikációinak törzsfolyóirata, a Holmi legalább a háziszerzők szűkszavú regiszterében számon tartja őt). Arra is csupán óvatosan következtethet az érdeklődő, hogy a Vadakrul című 2002-es könyve, s még sokkal inkább a Magyarország legnagyobb fái ? Dendrománia (2005) bizonyos értelemben és más-más módon összehozta a természettudományt és a szépliteratúrát.
Az ünnepi könyvhétre a Kortárs Kiadónál megjelent Pósfai-kötet, a Tull úr intenzív élete a bemutatkozó gyűjteménnyel, az 1999-es Friss Cipó-történetekkel tart kapcsolatot (mint arra a Tull úr eredeti Cipó-történetei fejezetcím rá is utal). Az elbeszélő (kvázi és nem kvázi: Tull úr), Cipó (az alakmás-társlény) és Márta (a múzsa és szövetséges-tettestárs) hármasa állandó szereplőként regényesíti a rövidtörténet-füzért. Megesik, hogy mintha mindhárman kitűnnének a keretből ? leginkább a Tull úr gyerekkora cikluscím alá gyűjtött-menekített szövegekben ?, de ki is tágulhat a narráció. Ilyenkor az élőbeszédszerű előadásmód közönségébe az olvasó nyelvtanilag is beleértheti magát. ?Van egy kedvenc útvonalam a kertek alatt, a csatorna mellett ? lapozunk rá a Halott galamb kezdésére. ? Ismerik ezeket az árnyékos, rejtett utakat?? Igen, valóban, talán?: ismerni véljük azokat a valami okból rejtett, rejtelmes ösvényeket, amelyeken a történetmondó közlekedik térben és időben. Nem annyira az övéit, inkább a Pósfai-féle ?hárompercesekben? felkínált modelleket: ezek szinte mindenkinek a tapasztataival mutatnak hirtelen, impulzív összefüggéseket. A felvillantott események ritkán hagyják el a hétköznapiságot. Ugyanakkor a józan, logikus, következtető jellegű építkezés a valóságon túli régiók mezsgyéjére is elvezet. Kettős értelmű elbeszéléstípus változatait munkálja ki a szerző.
A szerényebb variációk egyike például a Lefordíthatatlan, mely éppenséggel nem lefordíthatatlan. ?A kisunyom főkajár a termelőszövetkezetben? ? indul két öregasszony látszólag tájszólásos párbeszéde a buszmegállóban. Akinek van szeme-füle hozzá, hamar felfogja: a dialógus a magyar helységnevek köznyelvi használatát aknázza ki a humorisztikus híradás érdekében (egy ?bihar nagy bajom ember? ?másodállásban végardó, látástól vakoláig dolgozik, nem kölcse semmire? stb.). Amikor aztán a kicsit hallgatózó Tull úr hasonló álhalandzsa nyelven hozzászólna a témához, a két öregasszony nem veszi a lapot: ők nem értik a nyelvet, amelyet Tull úr értett. Tehát nem ugyanazt a nyelvet beszélik; ugyanaz a nyelv nem ugyanaz a nyelv.
Voltaképp a novellák ettől az alapfoktól ? a nyelvi abszurditás intenzív minimumától ? fölfelé haladva rendezik el magukat, hol tematikusan, hol stilárisan hatolva abszurd, abszurdoid, groteszk absztrakciókig. Az olajozott szellemi mechanizmus mozgási energiái részben Örkény Istvántól, esetleg Páskándi Gézától ? s mindenekelőtt Franz Kafkától eredeztethetők. A felejtőművész ? mely nyilván a címében is tudatosan hordozza a tisztelgést és asszociációt ? az évek folyamán mit sem fakult. Ennek a kötetnek a címernovellája s a közelmúlt magyar kisprózájának egyik legszuverénebb alkotása. A nagy mutatvány leírása hátborzongató (attól is, hogy Tull úr felnőtt emlékezőként mindig szívesen alkalmaz gyermeki gondolkodás- és kifejezés-technikákat), kiút csak a gyilkosság (gyilkossági kísérlet) irányába mutatkozik. A könyv nem kevés írásában érzékelhető formálási megingás jele a fölösleges toldalék. Rövid történetet is lehet túlbeszélni.
A Jethro Tull együttesen kívül nincs tudomásom a Tull név felbukkanásairól. Nem ismerem az írói névetimológiát. De a Tull jó név, sőt lassan márkanév: egy rezignációra és lelkesedésre egyként hajló, önironikus figura köré szőtt röpke históriák ismertetőjegye. Tulle franciául, angolul a tüll megfelelője. Alakításukat tekintve valamelyest tüllszerűek a Pósfai-novellák. Megragadó a könnyűségük, még ha nem is mindig egyenletes a csipkésségük. A Kafka-elbeszélések roppant súlyát is részben a megjelenítés irgalmatlan, természetszerű könnyűsége adja: a megfoghatatlan evidencia. Kafkaland, Kafka-land, Kaf-kaland: a szóalkotás külföldön és idehaza sem ismeretlen, sokan sokféleképp alkalmazták. Kafkalandnak új lakója is van: Tull.
