A Nagymama-díj alapítója Molnár Piroska, aki 2011-ben már ajánlott téged a Junior Príma díjra. Milyen közös munkák, élmények kötnek össze titeket?

Kétszer dolgoztunk együtt, először Kőszegen, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadásban, majd ezután Kaposváron az ominózus Nagymamában. Mindkét alkalom meghatározó élmény: bár ritkán találkozunk, és nem köt minket össze mély barátság, nagyon fontos ember az életemben. Mondhatom, hogy ő a példaképem. A munkához való hozzáállása, az egész lénye, ahogyan részt vesz a színházasdiban, számomra csodálatra méltó. Nem véletlen, hogy biztonságot jelent vele egy színpadra lépni – olyankor tudom, hogy nem lehet semmi baj.

Igaz rá a díj elnevezése: a próbákon ő fiatal színészek ?nagymamája??

Nem abban az értelemben, hogy agyonpátyolgat minket. Régi típusú nagymamának mondanám, aki szigorúan szeret. Sohasem kioktatva vagy instruálva fordul hozzánk, inkább figyelmességgel: amit mond, az pedig mindig segít. Nekem ez újra és újra bebizonyította, hogy a színház nem egyszemélyes műfaj, hanem a közös alkotás működteti.

Hogy éppen idén kaptad a díjat, kötöd valamilyen konkrét szerephez az évadban?

Nem hinném, hogy ez az elismerés egy adott színpadi teljesítményre adott jelzés: inkább egyfajta ?Hajrá-díj?, hogy fiatal és lelkes vagy, ezért megjutalmazunk. Viccesen azt is mondhatom, hogy a Nagymama-díj a húszévesek életműdíja.

Szeptember mutattátok be Tóth Géza rendezésében a 111 című művet, amely a családon belüli erőszakról mesél és tantermi előadások keretében léptek fel vele. A premier előtt azt nyilatkoztad, tartasz a korosztálytól, a szűkebb közegtől. Mi tapasztaltál végül?

Életemben nem csináltam még félelmetesebb dolgot: minden előzetes félelmemhez még társult száz másik, miközben színészként óriási élmény, hogy egy karnyújtásnyira ülsz a nézőtől, és azonnal visszajelzést kapsz tőle. Kollégiumokban, iskolákban játszottuk a darabot, és előadtuk felnőtt közönségnek is a színházban: érezhetően különbözött a közönség, de mégis minden korosztályt megérintett. Nem becsültem alá a kamaszokat, de nem voltam benne biztos, hogy ilyen mértékig aktivizálja őket a téma. Az előadás után minden alkalommal beszélgetünk velük: hozzászólnak, mesélnek reagálnak ? és nem is akárhogyan.

Ezután sem könnyed vígjáték következik: februárban Bányavakság. Több színház előadta a darabot az elmúlt évben ? láttál más feldolgozást? Segíthet ez a szerepre való készülésben?

Szerencsére nem láttam: már abban az értelemben, hogy nem szeretem, ha befolyásol más értelmezése vagy játéka. A próbáknak még az elején tartunk, mivel a Pécsi Nemzeti Színházzal közös a produkció, így viszonylag kaotikus a próbarend. Májusban tíz napot próbáltunk, novemberben és januárban négyet-négyet, februárban pedig 19-et fogunk. A darabot egyébként nagyon izgalmasnak találom, a szerepem, Isabella karaktere is nagy kihívás ? Bérczes Lászlóval sokat elemeztük: ő elmondta, kétdimenziósnak érzi a figurát, és jó lenne, ha együtt megfejtenénk ennek a lánynak az igazát.

RuskaKorábban említetted azt is, hogy szívesen dolgoznál a fővárosban. Mi motivál elsősorban?

Az a vonzó számomra Budapestben, hogy míg vidéken meghatározott számú és személyű művésszel tud együttdolgozni az ember, ott sokkal többféle műfajt, szerepet, alkotót kipróbálhat egy színész. Nem akarok bedarálódni, megszokni, ellustulni ? érdekel más emberek nézőpontja, módszerei. Sok jó dolog történik velem Kaposváron, így ez nem panasz, csupán egy vágy. Szeretem a kalandot, bár tudom, hogy kockázattal jár.