Verdi már 1853-ban Franciaországba költözött azért, hogy elkészítse a tőle korábban már megrendelt színpadi művet, melynek forgatókönyvét is a francia költőtől, Eugene Scribe-től várta - a szövegalap azonban némileg váratott magára: a bemutató így az 1855-ös párizsi Világkiállítás idejére tolódott. A francia megrendelés nem minden pikantéria nélkül való, hiszen az alaptörténet a franciákat, mint elnyomókat vonultatja fel az olaszok ellenében, s bár emiatt magának Verdinek is támadtak aggályai, végül a darab a francia forgatókönyv alapján, 1282-ben játszódik, Palermóban, annak francia megszállása idején.
A nagy nemzeti mozgalmak ama legkülönb kimenetelű harcainak korszakánál tartunk: ezek Európa-szerte így vagy úgy meghatározzák az egyes országok történelmét. Nem csoda tehát, hogy Magyarországon ugyan bámulatos tempóban: egy évvel a franciaországi bemutató után műsorra tűzi a művet a Nemzeti Színház, ám elsőként olyan átiratban, mely a történetet spanyol-németalföldi viszonylatba helyezi, Guzman Johanna címmel... A sok-sok év utáni budapesti bemutatón, 2009. május 31-én "A szicíliai vecsernye" (jelen színrevitelben olasz nyelven) ismét Guy de Monfort-ról, Szicília meghódítójáról szól, valamint az ellene lázadók oldalán álló Arrigo-ról, akiről Monfort a történet során tudja meg, hogy az tulajdon fia... Valójában ez a viszony az alkotás drámai magja, - annak zeneiségéből legalábbis könnyen hajlunk arra a következtetésre, hogy Verdit ez izgatta legjobban, - a hazafias szál pedig (lázadás, s annak leverése) érthető módon illeszkedik a kor nagy nemzeti opera librettóinak sorába.
Sümegi Eszter, Fekete Attila
Már Berlioz is úgy nyilatkozott a ritkán játszott műről, mely "....a szerző korábbi alkotásainál szembetűnőbben viseli magán a nagyság, egy bizonyos fejedelmi méltóság nyomát" (Débats). Az előadás azonban még hangsúlyozottabban győz meg arról, hogy e különlegesen ellentmondásos érzelmek, melyek apa és fia viszonyának (valamint az ettől függővé váló szerelem sorsának) drámai alakulását kísérik, alapvetően határozzák meg a mű zenei minőségeit.
Rozsdás vasfalak közé helyezi a szintén vendég Frank Philipp Schlössmann díszlettervező az opera jeleneteit: az alkotók ezzel is mintha kerülni szándékoznának a konkrét "szicíliaiságot", éppúgy, mint a jelmezek tervezője, Nagy Viktória, aki nem csupán a hely, de az idő konkrétumaitól is elemel a finoman stilizált, de alapjában modern vonalvezetésű ruhákkal. (Akad itt azért kérdőjel: Elena hercegnő fodrosan romantikus ruhája a IV. felvonásban például furán hat partnere hűvösen acélkék, sportos inge mellett, de egyéb "felemásságok" is elgondolkodtatják a mindenre magyarázatot kereső nézőt...)
Sümegi Eszeter, Rácz István, Vadász Dániel, Fekete Attila
A rendezés ezzel szemben a legkevésbé sem stilizál, modernizál, vagy vonatkoztat el a történettől. Matthias von Stegmann tisztán, áttekinthetően, egyszerűen adaptál, szereplővezetése meglehetősen hagyományos: nem szolgál meglepetésekkel, extravaganciával pedig végképp nem. A fiatal rendező eredetileg szinkronrendezéssel (is) foglalkozott, de színészként is jegyzett (eljátszotta például a "Szöktetés a szerájból" Szelim basáját a New York-i Met-ben), amellett, hogy 1991-2006 között Bayreuth-ban játékmester, majd Londonban, Tokióban, Bécsben rendezett operát. (A Staatsoper emeleti teraszán például sátrat állított fel, ahol ifjúsági Wagner-adaptációt rendezett.) Viszonya tehát az emberi hanghoz eredendően sokoldalú.
A "vecsernye-rendezés" során is láthatóan az emberi hang általi érzelemkifejezés izgatja leginkább. Az előadás csúcspontjai azok, ahol a különböző szereplők egymás hangja fölött/alatt/mellett szólaltatják meg a legkülönb színeket (mint - s leginkább - a negyedik felvonás mesteri négyese, Elena és Arrigo kettőse a második felvonásból, vagy Monfort és Arrigo apa-fiú jelenetei). A zenemű mostani adaptációjának talán legmegkapóbb pillanatai a pianók: az, ahogyan Kovács János karmester finoman "tartja" a zenekart (mintegy "lélegzetvisszafojtást" indikálva) a drámai pillanatokban, s ahogyan az énekesek halk hangjai is megrendítők, s épp ezzel erősek: ez azt a rendkívüli zenei minőséget húzza alá, miszerint itt éppenséggel nem a forték kínálják az érzelmi csúcspontokat.
Fokanov Anatolij
Nem is bánjuk annyira, hogy a rendezés ennyire a zeneműre koncentrál: képileg nem bonyolít, mozgásban pedig olyannyira nem, hogy nem csupán a tánc maradt ki teljes egészében a darabból (sőt jobb lett volna, ha az énekkart sem kérik itt-ott némi billegésre), de a mimetikus színpadi mozgások, gesztusok is teljesen leegyszerűsödnek. (Lásd: a szomorúságot a szereplők letérdelése, lehajlása, a kétségbeesést a földrehullás, a reménységet, felvidulást ennek ellentéte: a földről való felállás, sőt valamely magaslatra történő fellépés jelzi.)
A főszereplő négyes brilliáns: Fekete Attila acélos tenorja (Arrigo) végig állja az érzelmek sodrását, Rácz István (Procida) hangja éppolyan rendíthetetlenül hiteles, mint színpadi jelenléte, Fokanov Anatolij (Guy de Monfort) annyi színt mutat fel, amennyit szerepe a kegyetlenségtől a férfi-fájdalomig felvonultat - ennyi áradó férfi-érzelem mellett Sümegi Eszter Elenája szinte visszafogott: valamely női megadás, beletörődő okosság jegyében.
Az előadás feletti örömünket az olyan apró illúziórombolás sem tudta elrontani, mint például a gigantikus négyes ária alatt, a takarásban, ámde reflektorok előtt történő járkálás, vagy a felvonások közötti átdíszletezés időnkénti robaja.
