A mai kortárs francia kutatók és teológusok Kálvint a „klasszikus francia nyelv és keresztény ékesszólás megteremtőjének” tartják, a reneszánsz írók közül „legolvasmányosabbnak” (Olivier Millet), a „polémikus vitatechnika” kiemelkedő alakjának (Marc Angenot). A genfi reformátort Alain Besançon a klasszikus „időtlen, márványnyelv” létrehozójának, igazi „előfutárnak” nevezi, ami megelőlegezi a 17. századi francia klasszikusok kimagasló teljesítményét. A reformáció kutatói szerint a „kálvinizmus valósággal a kor csodája” (A. E. McGrath). Ezzel szemben Kálvin kortársa, François Rabelais a Gargantua-ban „gonosz szellemekként”, „genfi csalókként, képmutatókként” aposztrofálta a kálvinistákat. Bossuet-től Stefan Zweigig sokan elítélték Kálvint, ez utóbbi „zsarnoknak és gátlástalan diktátornak” nevezte, és Hitlerhez hasonlította. Sütő András a Csillag a máglyán-ban meglehetősen sötét képet festett róla ‒ ismereteink szerint ‒ érdemtelenül, de tény, hogy az adott romániai viszonyok között Sütő András számára fontosabbnak tűnt a politikai áthallás, mint a történelmi igazság. Olivier Abel, francia filozófus és vallástörténész új megvilágításban vizsgálja a reformátor döntéseit. Szerinte a Szervét-ügy az inkvizíció által állított csapda. Az inkvizíció letartóztatja aragóniai Szervét Mihályt, a Szentháromság-tagadó orvost, de a kivégzése előtti napon ‒ tisztázatlan módon (?) ‒ sikerül megszöknie. Szervét, ha Genfben keres menedéket, döntésre kényszerítheti a genfieket. Egyrészt, ha Kálvin segíti a szökevényt a menekülésben, maga is Róma első számú ellenségévé válik, és egyesíti a katolikus világot a kálvinista Genffel, és saját magával, szemben. Genf eleshet, és újra katolikussá válhat. Másrészt, saját genfi protestánsai előtt, Kálvinnak államférfiként kellett cselekednie amiatt, hogy a várost ne vádolhassák engedékenységgel. Sajnos, egyetlen választása maradt: a máglyahalál. Általában a történelmi emlékezet nagymértékben szelektál. Amikor Privas, a „kis hugenotta államnak” nevezett, reformátusok lakta dél-francia városka 1629-ben ellenállt a XIII. Lajos francia királynak és Richelieu bíborosnak, ez utóbbi irányítása alatt a várost és környékét lerombolták, hétezres lakosságát kardélre hányták. Ma viszont senkinek sem jut eszébe, hogy felrója a bíborosnak az iszonyatos és felháborító privas-i vérengzést. Egyszerűen „kihullott a történelmi emlékezetből.”
Mai szemmel nézve Kálvin túl szigorú intézkedésekkel vezette a genfi református közösséget, betiltotta a táncot, kocsmázást, kártyázást, új öltözködési és viselkedési szabályokat rendelt el. De, paradox módon, az óragyártás gyors fejlődését éppen ezek a szigorú törvények idézték elő. Egy 1541-es rendelettel a reformátor betiltotta a hivalkodó ékszereket és luxuscikkeket, így Genf számos, főleg hugenotta ékszerésze nehéz anyagi helyzetbe került, és hogy továbbra is gyakorolhassa a szakmáját, az óragyártás felé fordult. A „tudományos műszernek”, és nem ékszernek, tekintett órák átvészelték Kálvin reformjait, és az aranyművesek gazdagon díszített időmérő „műtárgyakat” készíthettek. Voltaképpen így indult el Svájcban a luxusórák gyártása. Kálvin felismerte azt is, hogy a pénzteremtés a bankrendszeren keresztül történik, ennek köszönhetően a semleges Svájc és Genf bankhatalommá vált, a munka és a pénz szigorúan szabályozott társadalmának példaképévé. Néhány évtized múlva, a vallásháborúk idején (1572-1685), még több hugenotta ötvös-aranyműves menekült Genfbe, ahol 1601-ben megalakították az első órásmestercéhet a világon.
Első találkozásom Kálvinnal
Kálvin iránti érdeklődésem a 80-as években, az említett Sütő András Csillag a máglyán című drámájának francia fordításával kezdődött. Gyakran forgattam az 1747-es családi Bibliánkat, az úgynevezett „amszterdami hugenotta Bibliát”, melyet a genfi reformátorok (Olivétan, Kálvin, később Ostervald) fordítása alapján, a holland református hugenotta közösségek számára adtak ki, Amszterdamban. (Ezek közül még ma is 14 francia nyelvű hugenotta közösség található Hollandiában) A szövege már a modern francia nyelv jegyeit hordozza magán, bizonyság erre, hogy a párizsi francia esszéíró, költő, akivel együtt dolgoztunk a Sütő-darab fordításán, egyszer sem kifogásolta a hugenotta Bibliából átvett idézeteket elavult alakjuk vagy jelentésük miatt. Talán nem véletlen, hogy 2018-ban, Kanadában, papír alapon és digitalizált formában is újra megjelentették a revideált Ostervald-féle Bibliát. Kálvint általában nem tartják bibliafordítónak, mint például Luther Mártont, holott az Ostervald-féle fordítás is a híres Olivétan-szövegre épül, mely Kálvin sorozatos átdolgozásában többször került kiadásra 1540 és 1560 között. Róluk szól az 1747-es „hugenotta Bibliához” írott rövid előszó:
„M. D. X X X V. évben néhány első rangú, héber és görög nyelvben jártas kiválóság vette a fáradságot, nagyfokú gondossággal és pontossággal lefordította a Bibliát, s ezzel olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, amelyet, értékes emlékként az utókornak nagy tisztelettel kell megőriznie.” Jean-Frédéric Ostervald: Az új kiadásról mindazok számára, akik szeretik Isten igazságát… 1747. in (Farkas J. ford.)
Tanárként és tankönyvíróként, a „reformáció atyjának” nevezett, de kevésbé ismert Pierre-Robert Olivétan A fordító védőbeszéde (Apologie du translateur) című előszóban szemléletesen fogalmaz a fordítói munkáról:
„Jézus azért, hogy megajándékozza az egyházat azzal, amire az olyannyira vágyik, azt a feladatot bízta rám, hogy kivegyem és feltárjam ezt a kincset héber és görög köntöséből, hogy aztán francia dobozkába csomagolhassam a képességeimhez mérten legmegfelelőbb módon, és átnyújthassam Neked, ó szegény egyház.” (Szabó Zsuzsa fordítása)
A fordítót translateur-nek nevezi, ami az átadó, fordító jelentés mellett magába foglalja a 14. század közepétől használt szakrális tartalmat: „egy szent testének vagy ereklyéinek új helyre való áthelyezését”. A szent szöveg áthelyezése egyik nyelvről a másikra a bibliafordítások kultikus jellegét hangsúlyozza.
1. Olivier Abel: Jean Calvin, Éd. Pygmalion, Párizs, 2009.
2.András Sütő: Une étoile au bûcher. Drame. Traduit du hongrois par Jenő Farkas et Christian Doumet. Avant-propos de Christian Doumet: La sauvagerie du livre seul, Edition Palamart, Budapest, 2001 3. Az Ostervald-féle Biblia: https://www.lueur.org/bible/versions/ostervald.html
4. https://biblia.hu/bibliaforditasok_a_reformacio_korabol/pierre_robert_olivetan
