Harmadik találkozás Párizsban
A kétezres évek elejétől ‒ dadaügyben ‒ többször megfordultam a párizsi Jacques Doucet Irodalmi Könyvtárban, ahol a 20. századi francia avantgárd alkotók leggazdagabb irodalmi és képzőművészeti hagyatékát őrzik. Itt olvasható többek között Kassák, Illyés Gy., Gáspár E., Tamás A. Szántó Gy., Tihanyi L., Szittya Emil, Tardos T., Gara L., Bajomi Lázár E. és Tristan Tzara levelezése. Ez az intézmény a Panthéon bejáratától jobbra eső Sainte-Geneviève Könyvtár része, amelynek homlokzatán szerepel „Calvin” neve is. Ez utóbbi helyén, az 1300-as évek elejétől 1792-ig működött a Sorbonne-hoz tartozó Collège Montaigu, amelyben a rendkívüli képességű, 12 éves, noyoni Jehan Cauvin tanult. (A „collège” egyben felsőoktatási intézményt is jelöl, akárcsak a Genfben alapított kálvinista akadémia.) Kinézve a Jacques Doucet könyvtár ablakán a Panthéont és a körülötte lévő teret láttam, és elképzeltem magamban François Rabelais által leírt „rettenetes és elviselhetetlen”, „komor Montaigut”, ahol a tizenéves kisdiák Kálvin az életre szóló alapos tudással együtt súlyos betegségeket is szerzett. A francia forradalom Montaigut is felszámolta, miután kórházként, fogdaként és börtönként üzemelt, lebontották, és a megmaradt építési anyagot az 1840-es években alapított Sainte-Geneviève könyvtár falaiba építették – az intézmény otthont ad az 1929-ben alapított Jacques Doucet Irodalmi Könyvtárnak is, a világ leggazdagabb francia irodalmi gyűjteményének, Baudelaire-től napjainkig. A gyűjteményben kilencven író, költő, képzőművész, festő, filozófus és műgyűjtő hagyatéka található. Íme néhány név: Mallarmé, Verlaine, Apollinaire, Reverdy, Bergson, Valéry, Mauriac, Gide, Breton, Char, Éluard, Tzara, Desnos, Leiris, Malraux, Ponge, Dupin, E. Cioran, Gh. Luca, Pinget, Lyotard, Bernard Noël, Derain, Picabia, Matisse, Nicolas de Staël. Becslések szerint az állomány mintegy 140 ezer kéziratot, ötvenezer nyomtatott könyvet, ezernyi műtárgyat, fényképeket, festményeket, rajzokat, metszeteket és bútorokat tartalmaz.
Az említett szerzők életművét a modernitás dinamikája határozza meg, ez leglátványosabban a zürichi dadaistáknál (Hugo Ball és Sophie Taeuber a Cabaret Voltaire alapítói, Tristan Tzara, Hugo Ball, Hans Arp, Sophie Taeuber, Emmy Hennings, Mary Wigman, Marcel Ianco, Richard Huelsenbeck) érzékelhető. Kiáltványaik, zajos estjeik és összművészeti performanszaik, radikálisan művészetellenes és forradalmian új lázadásuk, az általuk megvalósított „kulturális tanszgresszió” ‒ bármennyire mellbevágó a társítás ‒ összevethető a lutheri és kálvini reformáció által megvalósított forradalmian új mozgalommal. Kálvin lefektette a „disszidensek” (szakadárok, lázadók, engedetlenek) társadalmának alapjait (O. Abel). A 16 század eső felében Genf a nyugati világ lázadóinak központja! Ők más törvényeknek engedelmeskednek, más a hitük, fontossá válik a személyes Isten-kapcsolat, újra házasodhatnak, új nemzeti tudatra épülő társadalmat alapíthatnak. A város állandó lázadásban élt, akár Párizs a Nagy Francia Forradalom idején, ahol „bármi megtörténhetett”. A Kálvin-korabeli Párizsról Áprily Lajos fest lüktető ritmusú, szimbolista képet:
„Páris felől piros máglyák lobognak,
jajgatva sír egy messzi, tompa kar.
Ádám esendő, átkozott fajában
lázad a bűn és zúg a zűrzavar.” (Áprily Lajos, Kálvin, 1535)
Mindkét mozgalom, a kálvinista reformáció és a dadaizmus, példaértékű modellt, úgynevezett exportterméket hozott létre. Kálvin Genfben új hitvallásra épülő egyházat és társadalmi berendezkedést, a dadák Zürichben mindent átfogó zajosan radikális új művészetet, és forradalmat a háborút gerjesztő politikai hatalom ellen. Egy másik hasonlóság a nyelv megreformálására tett erőfeszítés. Az egyházi latin helyett Kálvin új köntösbe öltöztette a francia nyelvet, érthetőbbé tette a bibliai szövegeket, az új vallási tanokat és prédikációkat. Új oktatási stratégia, új oktatási módszerek és új nyelvtanok láttak napvilágot. Négy évszázaddal később a dadaisták lerombolták és „visszaszerezték” a nyelv alkotói szabadságát.
A homo calvinisticus
A 16. századra kivetítve, ma már dadaista ötleteknek tűnhetnek a mindent felforgató kálvini reformok, mint például az üdvösség elnyerésének „ingyenessé” tétele a hit által (a búcsúcédulák eltörlése); a papok házassága; a házasság intézményének felbonthatósága; válás a nők kezdeményezése esetén is; a szigorú munkamorál; alacsony kamat a szegényeknek; a helyhez kötöttség feloldásának szükségessége; a rendszeres és kötelező oktatás bevezetése, a lányok számára is; betegellátás; a szegények és menekültek megsegítése, szegényházak létesítése. Valamint az önfenntartó egyház kialakítása, ugyanis az új protestáns egyház nem számított királyi vagy állami anyagi támogatásra, ami az államtól való függetlenséget garantálta. Nagy népszerűségnek örvendett az a tétel, hogy az Institutio értelmében, nem szabad engedelmeskedni Isten parancsával ellenkező királyi rendeletnek. Ezen kívül, a kálvinizmus szerves eleme a nemzeti függetlenség megszerzésére és az áldozatkész hazaszeretetre való nevelés; a latin nyelv helyett az anyanyelven történő prédikáció; Biblia-fordítások és anyanyelvi oktatás; presbitériumok felállítása, hogy a református közember részt vehessen az egyházvezetésben. Azzal, hogy Kálvin minden egyes keresztényre rábízta a hitéért való felelősséget, olyan autonómiát és szabadságot adott nekik, amire korábban nem volt példa. A sokat vitatott „eleve elrendelés” (predesztináció) felismerésének lehetősége felszabadította az istenfélő embert, utat nyitott a cselekvés előtt, ami a „protestáns etika” alapelve. A titokzatos kiválasztás (elekció) nem függ az ember tetteitől, ez a szemlélet kiiktatja az egyén gyötrődését és lelkiismeret-furdalását. Az egyén sorsa Isten kezében van, senkinek, sem papnak, sem egyénnek nincs hatalma felette. Egyedül Isten tudja, ki a kiválasztott, és erről az ember soha nem szerezhet tudomást. Kálvin fontosnak tartotta, hogy a reformáció áthassa a mindennapi életet, és hogy mindenki számot adhasson hitéről, nem csupán teológus és lelkipásztor, hanem az „egyszerű és műveletlen disznópásztor is.” A helyi közösség nyelvén tartott prédikációi és szövegmagyarázatai nagy hatást váltottak ki a hallgatóságban. Kortársai szerint Kálvin kommunikációs zseni volt, főleg a hitvitákban. 1545 körül a párizsi katolikus egyetem sűrűn támadja a reformációt és Kálvint, válaszként, a reformátor több polémikus tanulmányt tett közzé, egyfajta „polémikus diskurzust” alkotva. A kálvini vitairatok stílusát elemezve a neves genfi utód, Théodore de Bèze először használja a „polémikus” szót (a latin disputatio, vitázó, vitatkozó megfelelőjeként) a franciában. Kálvin mesterien használta „gyors és tömör érveléseit”, „úgy forgatta a szót, mint a kardot.” Mai fogalommal élve, Kálvin Jánost kora nagyhatású influenszerének nevezhetjük. Herbert Lüthy, svájci történész a kálvini embertípust homo calvinisticusnak titulálja, aki teljes mértékben vállalja önmagát, és akit a hivatástudat jellemez.
Herbert Lüthy: Le passé présent: combats d'idées de Calvin à Rousseau, Monaco, Éd. du Rocher, 1965.
